Higgy a szívednek , de ne felejtsd el, senki nem menekülhet semmi olyasminek a következményei elől, ami ezen a földön történik.
Bizonyos dolgokat nem kérdezhet meg az ember, hogy ne meneküljön el a saját sorsa elől.
A mágiában - és az életben - csak a jelen pillanat létezik, a MOST. Az időt nem úgy mérik, ahogy két pont közötti távolságot. Az "idő" nem múlik.
Már régen megértettem, hogy ha be akarom gyógyítani a sebeimet, először is bátran szembe kell néznem velük. És megtanultam megbocsájtani magamnak és jóvátenni a hibáimat. De amióta utazgatok, úgy érzem, mintha egy óriási fejtörő előtt állnék, amelynek darabjai lassan kezdenek összeállni: szeretet, gyűlölet, önfeláldozás, bocsánat, öröm, boldogtalanság.
Ma sokkal csöndesebben szeretem, de ugyanúgy képtelen vagyok másra gondolni.
A férfi szereti a nőt. A férfi elveszíti a nőt. A férfi visszaszerzi a nőt. A filmek kilencven százaléka ezt a sémát variálja. Annak a filmnek, amelyik nem követi ezt a szabályt, rengeteg erőszakkal vagy speciális effektekkel kell megnyernie a közönséget. Az ezerszer kipróbált recept mindig beválik: nem érdemes kockáztatni.
A szerelem olyasvalami, ami egy darabig növekszik, azután amikor elér egy bizonyos méretet, onnantól kezdve már csak életben kell tartani valahogy, mint egy növényt, időnként meg kell locsolni, és le kell vagdosni róla az elszáradt leveleket. Ezt a "szerelmet" le lehet fordítani mosolyra, olyan szavakra, mint "szeretlek".
Hogy lehetséges, hogy két év után sem tudom elfelejteni? Nem bírok már folyton rá gondolni, elemezgetni minden jelenetünket, megfontolni minden lehetőséget, próbálok menekülni előle, hozzászokni a helyzethez, könyvet írni, jógázni, jótékonykodni, látogatóba járni a barátaimhoz, nőket elcsábítani, vacsorákra járni, moziba járni. De bárhogy küzdök ellene, mindig győz, minden csatát megnyer, mindig jelen van, mindig eszembe juttatja, hogy "milyen jó lenne, ha itt lenne velem".
Képzeletbeli világomban még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat. A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat.
Állandóan csak rágondolt, együttlétük minden percére emlékezett, ezerszer fölidézte a boldogság és a gyönyör pillanatait, keresett valamit, amibe belekapaszkodhat, bármit, ami reményt adhat, hogy mégis van jövője a kapcsolatuknak.
Azt hiszem, hogy ha valakinek már alig van hátra az életéből, és ezt a kis időt arra áldozza, hogy egy ágy mellett üldögéljen, és egy alvó férfit bámuljon, az bizony szerelem.
Mellettem van a nő, akit szeretek, de ezt nem mindig tudom értékelni, és ilyenkor azt kérdezem magamban: "mi lehet velem a baj?"
A szeretet kényszerítette arra, hogy mindenáron megfeleljen az elvárásoknak, még akkor is, ha ezért saját álmait kellett föláldoznia. Nem vette számításba, hogy egyszer úgyis ráébred a rideg valóságra, és akkor majd nem tudja, hogyan védje meg magát, védtelen lesz és kiszolgáltatott.
Az egész életünk azzal telik, hogy mondogatjuk, mennyire szeretjük ezt vagy azt az embert, miközben valójában csak szenvedünk, mert ahelyett, hogy elfogadnánk az erejét, állandóan csökkenteni próbáljuk, hogy beleférjen a világba, amelyet elképzelünk magunknak.
Mindig egyszerre kerestem a kalandot és a biztonságot, pedig tudtam, hogy ez a két dolog nem nagyon egyeztethető össze. Könnyedén beleszerettem más nőkbe, csak azért, mert a csábítás a legizgalmasabb játék a világon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése