Gárdonyi Géza: Vadrózsa

Gárdonyi Géza: Vadrózsa



Künn esik a hó. És én a kályha mellett ülve, a vadrózsára gondolok.

Micsoda bájos, egyszerü virág! Semmi pompa, semmi cicoma, illat is alig észrevehető. És nekem mégis kedvesebb, mint a kertek bóditó pompáju, buja kövér rózsái, amelyek szinte fojtogatnak a leheletükkel.

A mult nyár elején lenn voltam Jegenyén. Ez a Jegenye fürdő volna, ha fürödnének benne az emberek. De Erdélyben több a fürdő, mint a fürdővendég.

Akkor egymagam voltam ott, Jegenyén.

Valami különös nagy szomoruság borongott akkoriban rajtam. Nem voltam se beteg, se szerencsétlen, se reményeimben csalatkozott, és mégis szomoru voltam. Az ég is néha elborul, és nem tudjuk, miért. A felhők jönnek és mennek, s nem tudjuk honnan és hová. Kivitettem az erdőszélre egy pokrócot, és azon feküdtem egész napon át.

A fekvőhelyemtől alig öt lépésnyire egy nagy rózsabokor piroslott. Virág minden ágán. Sötétzöld csipkék minden virág körül.

Fejemet egy nyaláb szénára hajtva, félig ébren, félig szendergő állapotban órák hosszán át nem láttam egyebet, mint ezt az egy virágos rózsabokrot. Néztem és néztem azzal a bágyadt egykedvüséggel, amivel az eget nézi a fáradtlelkü ember, és jól esett szememnek, lelkemnek, hogy ez a rózsabokor volt előttem.

És amint néztem, ugy tünt fel nekem, mintha az is olyan szomoru volna, mint én.

Hogyan lehet akármi bokor is szomoru?

Nem tudom.

De az volt. Az árvaság és elhagyatottság érzett ki belőle. Szomoru volt minden ága, minden virága, levele. Talán a hely tette azzá, mert az erdőn túl már nincs egyéb, csak a kopár dombok, meg a nagy égboltozat. Talán az, hogy ilyen egyedül egymagában állt ott, mint az eltaszitott gyermek. Mintha szólani vágyott volna. Mintha azt kérdezte volna:

- Minek születtem? Kinek nőttem fel? Miért virágzom, ha senkinek nem kellenek a virágaim? A fák nagyobbak, mint én, de nem ilyen szépek, mint én vagyok. És minden fának van társa, csak nekem nincsen. A tavasz eljött és én kivirágzottam. Az ősz eljön és én elhervadok. Senki nem örül a virágzásomnak. Senki nem búsul a hervadásomon. A tél hava is rám következik, és akkor a holt bokor fölött varjak szállonganak.

Gondolataimnak melódiájaképpen mély dongással keringél felém egy sárgaöves fekete bársonyos poszméh. Olyan alacsonyan repül, hogy szinte érinti a füszálakat. Leereszkedik egy vörös lóherevirágra és belédugdossa az orrát, azután ujra felbúg és a bokrot is körül dongva tovaszáll a fűtengerben.

Mély álló csend maradt mögötte.

A bokor mintha elmélkednék, hallgatóznék e görögfűillattól áthatott csöndességben.

Különös csöndesség!

Beszéd van benne. A fák meg a fűszálak beszéde. Rózsák sóhajtása. S valami vég nélkül való zene, aminek hangja nincsen s mégis ugy rémlik, mintha örökkön hangzanék.

Domokos ott ült mögöttem a gyepen, és pipázott. Ez a jó székely ember vendégszolgája a fürdőnek. Milyen szegény és milyen nyugodt! Cigányleányt vett el feleségül, egy nagyszemü tömpe orru cigányleányt, aki mindig nevet, és aki vastag ezüstgyürüt hord az ujján. Nem sok pénz fordul meg a kezükön, de azért nem nyomorognak. Délben láttam, hogy Domokos felmászott a szederfára és rázta a feleségének. Az ám: a feleségének meg a kacsájuknak. Mert egy kacsájuk is van. Mikorra nevelik, nem tudom. Lehet, hogy szent Domonkos napjára; lehet, hogy karácsonra.

Hát ez a Domokos egész nap velem volt. Hogy én hallgattam, ő is hallgatott. Nem beszélt a jó ember, csak mikor kérdeztem.

- Min gondolkozik, Domokos? - szólaltam meg egyszer, hátrafordulva.

- Nem gondolkozom én istálom, sömmin se.

- Nem lehet az Domokos: az élő embernek mindig forog valami az elméjében.

- No az enyimbe nem forog istálom, csak néha-néha.

- Szakitson, - mondom, - egypár virágot arról a rózsafáról.

Egy darabig előttem hevertek a virágok. Mi szépek, üdék, bársonyosak. Az ember fehérülni érzi a lelkét, amig nézi. Olyanok, mint annak a jegyzőleánynak az arca, akit egy pünkösd-napon hazakisértem az erdőn. Az is ilyen halovány volt, mint ezek közt a leghaloványabb. Aztán, mikor elbucsuztunk az erdő végén, mondott valamit nekem, és megszoritotta a kezemet. És akkor olyan pirossá vált, mint ezek között a legpirosabb.

Soha nem láttam többet. Egy év mulva eltemették s azt irták rá a koporsójára:

Élt 17 évet.

Ez a leány jut most eszembe. Ha az ember virággá változik a halála után, ő is vadrózsa most. Valahol az erdőszélén áll egyedül. És a csöndességben kitárja harmatos virágait.

Edgar Allan Poe : Metzengerstein

Edgar Allan Poe : Metzengerstein


Míg éltem, rontásod voltam - ha meghalok, halálod leszek.
LUTHER MÁRTON


Borzalom és végzet minden korokban leselkedtek ránk. Mért adjak hát dátumot ennek a történetnek? Hadd mondjak csak annyit, hogy abban az időben, amelyről beszélek, még élt Magyarország belsőbb részeiben valami erős, noha titkolt hite a lélekvándorlás tanainak. Magáról a dogmáról - hogy hamis-e vagy valószínű? - nem szólok. Csak annyit jegyzek meg, hogy hitetlenségünk nagy része - mint La Bruyère mondja boldogtalanságukról: "Abból ered, hogy nem tudunk egyedül lenni."

De a magyarországi babonának van néhány pontja, mely a képtelenséggel határos. Ezek a magyarok lényegesen eltérnek keleti mintáiktól. Például. "A lélek - mondják az előbbiek, egy éles eszű és művelt párizsi író szavai szerint: Csak egyszer lakozik értelmes testben: különben - egy ló, egy kutya, még egy ember is csupán kevéssé kézzelfogható hasonmása ezeknek az állatoknak."

A Berlifitzing és Metzengerstein famíliák századok óta viszályban éltek. Ily halálos ellenségeskedés sose keserített még egymás ellen két ily előkelő házat. S a gyűlölködés okát, úgy látszik, egy régi jóslat szavaiban lehet megtalálni:

"Egy nagy névre félelmes bukás vár, ha, miként a lovas úrrá lesz lován, a halandó Metzengerstein diadalmaskodik a halhatatlan Berlifitzing fölött!"

Bizonyos, hogy e szavaknak magukban nem sok értelmük van. De együgyűbb okok is jártak már - nem is olyan régen - ugyanilyen eseményterhes következménnyel. S ráadásul a két birtok - a kettő közvetlenül határos - régóta versengő befolyással volt a kormányzat tetteire. Meg aztán, közeli szomszédok ritkán jó barátok; s a berlifitzingi kastély lakói váruk magas párkányairól valósággal beláthattak a Metzengerstein-palota ablakain. S a főúrinál is nagyobb pompa, amit ott megfigyelhettek, egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy a fiatalabb és nem olyan gazdag Berlifitzing család ingerlékeny érzelmeit csillapítsa. Csoda-e hát, hogy ennek a jóslatnak a szavai, akármilyen ostobák voltak is, sikeresen egymásra haragítottak s haragban tartottak két családot, melyet az örökölt féltékenység minden ösztönzése amúgy is viszályra predesztinált? A jóslat - ha egyáltalán jelentett valamit - annak a háznak végső diadalát látszott jelenteni, amely máris hatalmasabb volt; s természetes, hogy emléke a gyengébb és kevésbé befolyásos félben annál keserűbb indulatot költött.

Vilmos, Berlifitzing grófja elbeszélésünk idején bármilyen magas származású, mégis beteges és gyerekes öregember volt, s nem nevezetes semmi egyébről, csak a határtalan és megrögzött személyes ellenszenvről vetélytársának famíliája iránt, s a lovaknak és a vadászatnak oly szenvedélyes szeretetéről, hogy sem testi gyengesége, hajlott kora, sem szellemi tehetetlensége nem akadályozhatta a vadűzés veszélyeiben való mindennapos részvételét.

Báró Metzengerstein Frederik viszont még nem volt nagykorú. Atyja, G. miniszter, fiatalon halt meg. Anyja, Mária bárónő, nemsokára követte. Frederik ekkor tizennyolcadik évében volt. Tizennyolc év városban nem nagy idő; de pusztaságban - ilyen nagyszabású pusztaságban, mint ez a régi uradalom - az órainga lengésének mélyebb a jelentése.

Egy és más különös körülmény folytán, amely atyjának a vagyonra vonatkozó intézkedéseiből következett, a fiatal báró atyja halála után azonnal átvette a hatalmas birtokot. Ekkora birtok ritkán volt azelőtt magyar úr kezében. Kastélya számtalan. A legkülönb, fényét, nagyságát tekintve, mind között a Metzengerstein-palota. Uradalmainak határvonalát sohasem húzták meg pontosan; de fő-fő parkjának kerülete ötven mérföldet ölelt körül.

Most, hogy ezt a páratlan vagyont ilyen fiatal és hírhedt jellem örökölte, majd mindenki egyetértett abban, hogy milyen lesz várható viselkedése. S csakugyan: a három első napon át az örökös Heródesnél is Heródesebbnek mutatta magát, s cselekedetei felülmúlták legrajongóbb bámulóinak várakozását. Gyalázatos kicsapongások, nyilvánvaló szószegések, hallatlan kegyetlenségek hamar megértették remegő jobbágyaival, hogy sem szolgalelkű meghunyászkodás, sem lelkiismeretes kötelességteljesítés nem biztosítja őket ezentúl e törpe Caligula skrupulust nem ismerő karmai ellen. A negyedik nap éjjelén észrevették, hogy a berlifitzingi kastély istállói lángban állanak; s a szomszédság egyhangúlag a báró bűneinek és szertelenségének máris szörnyű hosszú rovására írta a gyújtogatás vádját.

Ám a zavar és futkosás közt, melyet ez az esemény okozott, a fiatal főúr maga látszólag elmélkedésbe merülve ült a Metzengersteinek családi palotájának egy nagy és üres termében. A dús, bár megfakult kárpitok, melyek mélán lengtek a falakon, előkelő ősök százainak árnyszerű fenséges alakját idézték. Itt hermelinpalástos papok és egyházi méltóságok, otthonosan elterpeszkedve a kényúr és király oldalán, emelnek vétót valamely világi uralkodó kívánsága ellen, vagy a pápai főhatalom engedélyével fékezik az ősellenség lázadó sceptrumát. Amott sötét tekintetű, szálas Metzengerstein-fejedelmek - izmos csataménjük lába mélyen az elhunyt ellenség hullái közt -, életteljes arckifejezésük még a leghiggadtabb idegeket is meghökkenti; itt-ott tűnt napok dámáinak kéjes és hattyúi teste lengett valami sosem volt táncban, képzelt melódiák dallamára.

De míg a báró figyelt, vagy úgy tett, mintha figyelne a berlifitzingi istállókban támadt, fokozatosan növekvő lármára - vagy talán valami újabb, elszántabb, vakmerőbb merényleten törte fejét -, szeme öntudatlanul is egy óriás és természetellenesen színezett lovat, a rivális család egy szaracén ősének paripáját követte, melyet a faliszőnyeg mintája ábrázolt. A ló maga, a rajz előterében, mozdulatlanul, szoborszerűen állt - míg hátrább legyőzött lovasa egy Metzengerstein tőrétől pusztult el.

Frederik ajkán ördögi kifejezés ébredt, amint ráeszmélt, hogy pillantása tudtán kívül hova irányult. De mégsem fordította másfelé. Ellenkezőleg: mintha lenyűgöző és aggódó feszültség ereszkedett volna érzékeire, fátyolként, hogy miért, sehogy sem tudta okát adni. Csak nehezen bírta összeegyeztetni álmatag és összefüggéstelen érzéseit avval a bizonyossággal, hogy ébren van. Mennél tovább nézte a képet, annál ellenállhatatlanabb lett a varázs, annál lehetetlenebbnek tűnt előtte, hogy valaha is kivonhatja tekintetét e szőnyeg igézete alól. De amint ott künn a zaj hirtelen erősebb lett, figyelme kényszerű erővel fordult a különösen villogó fény felé, amelyet az istálló lángja vetett egyenesen a szoba ablakaiba.

Ám ez csak egy pillanatig tartott; tekintete gépiesen visszatért a faliképre. S óriási meglepetésére és borzalmára a gigászi ló feje időközben helyet változtatott. Az állat nyaka, mely előbb, mintegy részvétből, urának elterült teste fölé ívelt, most teljes hosszában kinyúlt a báró felé. Szemei, mindeddig láthatatlanok, most valami erélyes és emberi kifejezést öltöttek, vörös és szokatlan lángban villogtak; s szétfeszült ajkai teljesen szembetárták a láthatólag földühödt paripa undorító, síri fogsorát.

Megdermedve a rémülettől, a fiatal főúr az ajtó felé imbolygott. Amint fölszakította, a vörös fénynek egy sugára, messze belövellve a szobába, árnyékát éles körvonallal a reszkető szőnyegre vetette; s ő borzadva figyelte meg, hogy - amint egy pillanatra megtántorult a küszöbön - ez az árnyék a szaracén Berlifitzing kegyetlen és diadalmas gyilkosának pontos helyzetét vette föl, s tökéletesen kitöltötte annak körvonalait.

Hogy könnyítsen nyomott hangulatán, a báró kirohant a szabad ég alá. A palota főkapujánál három lovásszal találkozott. Üggyel-bajjal s szinte életük közvetlen veszélyével próbálták megfékezni egy markos, lángvörös, megbokrosodott ló ágaskodását.

- Kinek a lova az? Hol szereztétek? - kérdezte az ifjú gyanakvó és rekedt hangon, mert rögtön észrevette, hogy a rejtelmes paripa a szőnyegszobában tökéletes mása a szeme előtt toporzékoló dühös állatnak.

- Magáé a báró úré - felelte az egyik lovász -, legalábbis más nem tart rá igényt. Futtában fogtuk el, szinte gőzölgött és tajtékzott a dühtől, úgy menekült a berlifitzingi égő istállóból. Azt hittük, az öreg gróf ménesébe való, az idegen lovak ménesébe, s visszavittük, hogy eltévedt. De az ottani lovászgyerekek tudni se akarnak róla; ami elég különös, mert hisz világos jeleit látni rajta annak, hogy alig menekült ki a lángokból.

- A billog is be van sütve a homlokába: W. V. B. - szólt közbe egy másik lovász -, azt hittem hát, hogy Berlifitzing betűi; Wilhelm von Berlifitzing - de az egész kastély kereken tagadja, hogy ismerné.

- Roppant különös! - szólt a fiatal báró eltűnődő arccal, s szemmel láthatólag nem is gondolt szavainak jelentésére. - Jól mondod, különös ló - csodálatos egy ló! Ámbátor, jól mondod, jól mondod, gyanús karakter, fékezhetetlen karakter; de csak hadd legyen enyém - tette hozzá némi szünet után -, talán van olyan lovas Metzengerstein Frederik, hogy magát az ördögöt is megfékezi, ha az Berlifitzing istállójából jön!

- A báró úr téved; a ló, gondolom, mondtuk is, nem a grófi istállókból való. Ha így lenne, jobban ismerjük a kötelességünket, hogysem ebbe a házba mertük volna hozni.

- Igaz! - jegyezte meg a báró szárazon; s ebben a pillanatban egy teremapród jött a palotából égő arccal, szapora léptekkel. Gazdája fülébe suttogta jelentését, s ez a jelentés a faliszőnyeg egy kisebb darabjának hirtelen eltűnéséről szólt; megjelölte a termet, ahol történt; s rögtön aprólékos és körülményes részletekbe bocsátkozott; s noha mindent halk hangon mondott, egy szó sem kerülte ki a lovászok fölzaklatott kíváncsiságát.

Az ifjú Frederiket e párbeszéd alatt szemmel láthatólag vegyes érzések raja izgatta. De nemsokára visszanyerte önuralmát és határozott malícia kifejezése ült arcára, amint kiadta az ellentmondást nem tűrő rendelkezést, hogy a szóban forgó szobát azonnal zárják el, és a kulcsot adják neki.

- Méltóztatott hallani a vén vadász Berlifitzing szerencsétlen halálát? - szólt a báróhoz egyik jobbágya, míg az apród távozása után a markos paripa, melyet a főúr már magáénak elfogadott, kettőzött dühvel táncolt és rúgkapált a hosszú fasor mentén, mely a palotától a metzengersteini istállókig nyúlott.

- Nem! - felelte a báró hirtelen a beszélő felé fordulva. - Meghalt! Jól hallottam?

- Bizony így igaz, báró úr! Nem rossz hír, gondolom, senki fülében, aki a báró úr nevét viseli.

Futó mosoly villant föl a hallgató arcán.

- Hogy halt meg?

- Meggondolatlan igyekezetében, hogy kimentse vadászménesének valamelyik tagját, maga is nyomorultan a lángok közt veszett.

- I-ga-zán! - tagolta a báró, mintha lassan és megfontoltan engedné hatni magára valamely izgató gondolat igazságát.

- Igazán - ismételte a jobbágy.

- Rémes! - szólt az ifjú hidegen, és nyugodtan bement a palotába.

Ettől a naptól kezdve határozott változás állt be a feslett ifjú báró Frederik von Metzengerstein életmódjában. Valóban, viselkedése minden várakozást megcsalt, és nemigen volt összhangban a számító lányos anyák szempontjaival; szokásai és modora még kevésbé mutattak rokonságot a szomszédságbeli arisztokrácia szokásaival és modorával, mint azelőtt. Sose látták birtokának határain kívül, s ebben a tág és társas világban teljesen társtalan volt - hacsak talán annak a természetfölötti, féktelen és lángszínű paripának, amelyet mostantól kezdve folyton lovagolt, nem volt valami rejtelmes joga a baráti címre.

Mégis, még jó darabig újra meg újra számtalan meghívás érkezett a szomszédság részéről. "Nem tisztelné meg báró úr ünnepélyeinket jelenlétével?" "Nem csatlakozik hozzánk a báró egy medvevadászatra?" - "Metzengerstein nem vadászik"; "Metzengerstein nem óhajt megjelenni" - volt a gőgös és lakonikus válasz.

Ilyen ismételt sértéseket nem tűrhetett a büszke nemesség. A meghívások vesztettek szívélyességükből, ritkultak, s idővel egészen elmaradtak. Sőt a szerencsétlen gróf Berlifitzing özvegye sokak hallatára azt a kívánságot fejezte ki, hogy "üljön hát otthon a báró, mikor legkevésbé kívánna otthon ülni, ha már megveti a magához való társaságot; s lovagoljon, mikor csöpp kedve se lesz lovagolni, ha már jobban érzi magát egy ló társaságában". Ez persze az öröklött neheztelésnek meglehetősen együgyű kirobbanása volt; s csak azt bizonyítja, mennyire értelmetlenné válnak a szavaink, ha szeretnénk nagyon határozottak lenni.

A könyörületesebb szívűek azonban a fiatal mágnás viselkedésének megváltozását a fiú természetes fájdalmának rovására írták szüleinek korai elvesztén; ugyanezek megfeledkeztek arról, mily istentelen és bűnös módon élt éppen abban a rövid periódusban, mely közvetlen erre a kettős halálesetre következett. Sőt akadtak, akik szerint "talán túlságosan is rátarti következetességére és méltóságára". Mások megint - akik közt megemlíthetjük a család orvosát - nem haboztak beteges melankóliáról és idegeinek terheltségéről beszélni; míg a tömeg között még kétértelműbb, homályosabb célzások is keringtek.

Tudniillik a báró perverz ragaszkodása legutóbb szerzett ménjéhez - amely ragaszkodás csak újabb erőt látszott nyerni az állat vad és szinte démoni karakterének minden új példájából - végre is minden józan ember szemében természetellenesen forró és visszataszító szenvedéllyé vált. A dél ragyogásában - az éjszaka halálos óráján - betegen vagy makkegészségesen - szélcsöndben s viharban - az ifjú Metzengerstein mintha odanőtt volna a roppant ló nyergébe; hisz alig fékezhető szilajsága oly tökéletes összhangban volt tulajdon lelkével.

Egynémely más körülmény, a legutóbbi eseményekhez ráadásul, valósággal földöntúli és csodás jelleget adott a lovas mániájának és a ló képességeinek. Pontosan fölmérték azt a teret, amit egyetlen ugrással átugratott; s úgy találták, hogy az hökkentő differenciával múlja felül a legmerészebb képzelet várakozásait. Aztán: a báró nem adott külön nevet az állatnak, pedig ménesének összes többi lovát jellemző névvel illette. Az új ló istállóját is a többitől bizonyos távolságban jelölte ki; s ami a csutakolását, s egyéb körülötte szükséges műveleteket illette, senki sem merhetett vállalkozni rájuk, csak a tulajdonos személyesen; sőt még csak be se léphetett senki más ennek a lónak az elkülönített istállójába. Azt is meg kell jegyezni, hogy ámbár a három lovásznak, akik a berlifitzingi istállóégésből menekülő lovat elfogták, sikerült futását láncfékkel és hurokkal megállítania, mégsem merte egyikük sem teljes biztonsággal állítani, hogy e veszélyes küzdelem folyamán, vagy akár később kézzel illette volna az állat testét. Nemes és jó ösztönű paripák magatartásában talán nem is olyan ritkák a magasabb rendű értelem példái, hogy különös figyelmet keltenének: de voltak bizonyos körülmények, amelyek még a legtamásabb és legjózanabb ember érdeklődését is szinte lenyűgözték; s azt mondják, megtörtént, hogy a körülálló tömeg borzadva hőkölt vissza az állat sokatmondó, értelmet tükröző dobbantásától; megtörtént, hogy az ifjú Metzengerstein is elsápadt és megtántorodott a ló emberi pillantású szeme előtt.

A báró környezetében mégsem kételkedett senki, hogy a fiatal mágnás meleg szeretettel szereti tüzes természetű paripáját; legalább senki, egy jelentéktelen és idétlen kis apródot kivéve, aki torz külsejével mindenkinek útjában volt, s akinek véleménye semmit sem nyomott a latban. Ő - ha ugyan az ő gondolatait egyáltalán érdemes említeni - elég arcátlan volt azt állítani, hogy gazdája mindig valami érthetetlen s alig észrevehető borzadállyal ugrik az új ló nyergébe; és hogy szokásos hosszú lovassétáiból hazatérve, mindannyiszor valami diadalmas gonoszság kifejezése torzítja el arcának minden vonását.

Egy viharos éjen Metzengerstein, nehéz álomból riadva, mániákus módjára rohant le szobájából, vad sietséggel pattant nyeregbe, nagyokat szökkenve tűnt el az erdő útvesztőjében. Ily megszokott esemény nem kelthetett különös feltűnést; de szolgái ezúttal aggodalmas feszültséggel várták visszatértét, mert néhány órával távozása után azt vették észre, hogy a Metzengerstein-palota bámulatos mívű és pompázó oromfalai recsegnek és ropognak, és alapjukig meginganak valami féktelen tűz sűrű és élénk lángtömegében.

A tűz, alighogy észrevették, máris szörnyű pusztítást végzett, így láthatólag reménytelen volt minden erőfeszítés, hogy megmentsék az épületnek bármely részét is. A megriadt szomszédság állt hát tétlenül körös-körül, és némán, szinte megrendülten bámészkodott. De nemsokára új rettenet kötötte le a tömeg figyelmét, s mutatta meg, mennyivel erősebb izgalmat kelt az emberi sokaság érzelmeiben az emberi szenvedés szemlélete, mint az élettelen anyag legrémesebb látványa.

A vén tölgyfasor mentén, mely az erdőségből a Metzengerstein-palota főbejáratához vezet, egy ló tűnt fel, amint födetlen fejű, zilált ruhájú lovasával nyergében, oly vad szökkenésekkel közeledett, hogy megszégyenítette a Zivatar Démonát.

Látszott, hogy a vágta irányát nem a lovas szabja meg. Eltorzult arca, görcsösen összeránduló teste emberfölötti erőfeszítésről tanúskodott; de hang, egy árva sikolyt kivéve, nem röppent el kisebesedett ajkáról, melyet a rémület kínjában véresre harapott. Egy pillanat, s a paták csattogása élesen, fülsértően verődött vissza lángok bömbölése és szelek sivítása fölött - még egy pillanat, s a mén egyetlen nekiiramodással átszökkent a kapun, és a várárok fölött fölrohant a palota rengő lépcsőin, s lovasával együtt eltűnt a kavargó tűz örvényében.

A zivatar dühe hirtelen alábbhagyott, és halotti, baljós csönd állt be. Az épületet még fehér láng borította, mint egy síri lepel, s messze kilövellve a nyugodt légkörbe, valami természetfölötti fény villant; míg a palota ormai fölé egy súlyos füstfelhő telepedett, kolosszális, és alakot öltött - egy lóét.


Fordította Babits Mihály

A fiú

A Fiú

Egy vagyonos ember és a fia minden különleges művészi alkotást össze akartak gyűjteni. Minden megtalálható volt a gyűjteményükben Picassótól-Raphaelig. Gyakran leültek együtt és csodálták a nagyszerű munkákat.
Mikor a vietnami konfliktus kitört, a fiú elment a háborúba. Bátran életét adta, mikor megmentett egy másik katonát. Amikor az apa megtudta, mélyen gyászolta egyetlen fiát. Hónapokkal később, épp Karácsony előtt kopogtattak az ajtón. Egy fiatalember állt az ajtóban, hatalmas csomaggal a kezeiben.
Így szólt: „Uram Ön nem ismer engem. Én vagyok az a katona, aki a fiának köszönheti az életét. Aznap sok embert mentett meg. Éppen engem vitt biztonságba, mikor egy golyó szíven találta, és ő azonnal meghalt. Gyakran beszélt nekem Önről és a művészet iránti szeretetéről. - A fiatalember felemelte a csomagját. - Tudom, hogy ez nem nagy valami. Nem vagyok nagy művész, de azt hiszem, a fia szeretné, ha ezt megtartaná.”
Az apa kinyitotta a csomagot. A fiáról készült portré volt, amit a fiatalember festett. Csodálta, hogy a katona mennyire meg tudta ragadni a fia személyiségét. Az apa szemei megteltek könnyel. Megköszönte neki a képet, és felajánlotta, hogy kifizeti.
„Oh, nem uram, soha nem tudom visszafizetni, amit a fia értem tett. Ez ajándék.”
Az apa jól látható helyre akasztotta a portét, így ha látogatók jöttek, a fiáról készült kép volt az első, amit megmutatott nekik a kollekcióból.
Néhány hónappal később az ember meghalt.
Sor került a képek elárverezésére. Sok befolyásos ember összegyűlt, és izgatottan várták, hogy megvehessék az értékes képeket a saját gyűjteményükbe. A fiúról készült kép az emelvényen volt. Az árverésvezető kopogtatott a kalapáccsal. „Az árverést ezzel a képpel kezdjük.”
„Ki akarja megvenni ezt a képet?- kiáltott valaki hátulról. -Látni akarjuk a híres képeket. Hagyja ezt!” Az árverésvezető azonban hajthatatlan maradt.
„Mennyi a kikiáltási ára ennek a képnek? Ki kezdi el az ajánlást? 100$-ért, 200$-ért?”
Egy másik hang mérgesen kiáltotta. „Nem azért jöttünk, hogy ezt a képet nézzük! Mi Van Goghot, Rembrandtot akarunk! Gyerünk már az igazi képekkel!”
De az árverésvezető tovább folytatta. „A fiú, a fiú. Kinek kell a fiú?”
Végül egy ember szólalt meg a terem hátuljából. Ő volt hosszú ideig az embernek és fiának kertésze. „Elviszem 10$-ért.”
Szegény ember lévén, az volt minden, amit fel tudott ajánlani.
„Ki ajánl érte 20$-t?”
„Adja neki oda 10$-ért! Nézzük a mestereket!”
„10$ az ajánlat. Ki ad érte 20$-t?”
A tömeg kezdett mérges lenni. Nem akarták ezt a képet. Sokkal értékesebb festményeket szerettek volna a gyűjteményükbe.
Az árverésvezető csapott a kalapáccsal. „Először, másodszor, eladva 10$-ért.”
Egy ember a második sorból közbekiáltott. „Gyerünk már a többi képpel!”
Az árverésvezető letette a kalapácsot. „Az aukciónak vége.”
„Mi lesz a festményekkel?”
„Sajnálom. Mikor felhívtak, hogy levezessem ezt az aukciót, elárultak nekem egy titkot, mely a végakaratban feltétel volt. Egészen eddig nem mondhattam el. Csak a fiú portréja volt eladó. Aki azt megveszi, az örökölheti az egész vagyont, beleértve a festményeket is. Az, aki elviszi a fiút, megkap mindent.”

Isten nekünk adta az Ő Fiát 2000 évvel ezelőtt, hogy meghaljon a kereszten. Hasonlóan az árveréshez, az üzenet ma is ugyanaz. A Fiú, a Fiú, ki viszi el a Fiút? Hiszen akié a Fiú, az megkap mindent vele együtt.

M. Laurens : Lomtalanítás

Lomtalanítás

Minden évben kora ősszel sok más embertársammal együtt, megszabadulunk
hasz-
nálhatatlan dolgainktól melyek nem férnek már el sehol, csupán a drága
helyet fog -
lalják. Ilyenkor ellepi a házak közötti teret a limlomok között guberálók
tömege.
Ki kiskocsival, ki furgonnal de van aki csak egymaga egy szatyorral a
kezében gyuj-
tögeti a számára használhatónak vélt tárgyakat.

Mi is neki veselkedtünk és a régi gyermekheverőt nagy üggyel, bajjal
kivonszoltuk
a többi kacat közé. Fájó szívvel álltunk mellette, hisz annyi régi,
kellemes emlék
fűződött hozzá, és még mindig csinos darabnak számított a kupac ócskaságai
között.
Ki ne ismerné az érzést, amikor egy olyan tárgytól kell megválnia, ami a
hosszú évek
során mindennapjainak része , és a gyermeke felnőtté cseperedésének tanúja
volt.

Már épp indultunk volna vissza, amikor egy megtermett szakállas férfi lépett
hozzánk
és a heverőre pillantva ,megszólalt.
- Ezt a jó kis darabot kidobják? - Alaposan végigmustrálta,
megkopogtatta,
nyomogatta mint holmi doktor a beteget, végül érces trombita hangján a kupac
másik felére kiáltott .
- Anyjuk!!!! - A megszólított pillanatok alatt ott termet ölében két
reklámszatyor
lim-lommal, és már huppant is le a rugók közé, hogy csak úgy nyekkent.
Kezeit széttárta mintha csak azt mondaná, ez már a miénk. A jobb sorsot
megélt,
és még mindig kifogástalan almazöld huzattal bevont bútordarab, szinte sírt
a hatalmas test tömegének terhe alatt.

Ahogy elfordítottam a tekintetem a rémülettől, szemem a közelben álló
könyvkupac
tetején kuporgó meghatározhatatlan korú öregúrra tévedt. A jobb kort is
meglátott
szövetkabát, és kopottas de mégsem elhanyagolt öltözék, nem holmi
szedett-vedett
guberálóra utalt. Jobb oldalán katonás rendbe rakott füzetek és iskolai
könyvek
sorakoztak, melyeket egy kartondobozból komótosan egyenként emelgetett ki.
Minden egyes darabot nagy műgonddal simogatott végig, eltüntetvén róluk az
ágaskodó szamárfüleket.

- Őt nézi? - Kérdezte a szakállas - Valami tanáremberféle volt vagy
mifene, aztán
meg kidobták valamiért , és el kezdett inni. Most-meg mindenhová velünk
jár.
De nem ért ez a guberáláshoz! - teszi hozzá, és nagyot legyintve a földre
köp,

Ősszel korán sötétedik, és én a kutyámat sétáltatva ismét a lomok mellett
haladok el.
Talán a kíváncsiság vitt ismét a lomok felé, talán csak látni akartam még
egyszer
a kis heverőt búcsú képen. Az utcai lámpákat is mind felgyújtották már, és
az eső is
szemerkélni kezdett csendesen, csillagocskákat rajzolva az apró
vízcseppektől
nedves fűszálakra.

A heverőnek és a szakállasnak, már híre pora sincsen. A maradékok közt
néhányan
még matatnak itt-ott ,botokkal piszkálva az egyre jobban nedvesedő holmit.

Ám az öreg még mindig ott ücsörög a szétválogatott könyvek és füzetek
között.
Az orrán, csomagoló spárgával megerősített aranykeretes szemüveget visel.
A kezében egy piros címkés iskolai füzetet tart és kissé megbillenve, hogy
a lámpa
fénye megvilágítsa a nedvesedő lapokat, elmélyülten olvassa az elmosódott
betűket.
Néha még a szája is járni látszik, mintha csak felolvasna önmagában.
Az arcán végtelen megnyugvás, kisimultak a ráncai, ahogyan időnként
mosolyog.
Ügyet sem vet az őt körülvevő világra, szemlátomást megelégedett és boldog.

M. Laurens : Párizsi Angyal

Párizsi Angyal

A tél nem szép a városban. Az utcák latyakosak, az autók unos-untalan
szétcsapják a latyakot a járdaszélekre. Az emberek mogorva arccal
botorkálnak a sótól feláztatott járdákon. Az ég szürke, semmitmondóan
nyomasztó, és megöli a színeket a házak falán és a járókelők arcán.
Hivatalos ügyeim elintézendő, kicsit korábban érkeztem a hivatalhoz, mint
azt kellett volna. A kibiggyesztett cédula szerint, volt még két órám a
kapunyitásig. Mivel már rég jártam a környéken, ( ahol pedig gyermekkorom
javát töltöttem ) a közeli vásárcsarnok felé vettem az utamat.
Tudtam, hogy azóta a régi kis piac helyén új üvegpalotát emeltek, híven a
kor szelleméhez. Már vagy öt éve nem jártam a környéken, és a változás
szembeötlő volt. A kis útszéli bódék helyett a hatalmas üvegkalitkában
mozgólépcsők suhantak fel s le, és a korai óra ellenére hatalmas nyüzsgés
volt mindenfelé. Amerre csak elláttam, mindenütt csillogó villogó üzletek
sorakoztak teli szebbnél szebb áruval. Imitt amott néhány őstermelő árulta
fényesre glancolt portékáját, s még a burgonya is szinte lakkozva volt a
polcokon.
Férfiember lévén az emelet felé vettem az irányt, ahol a frissensült
házikolbászok és friss kenyerek lakoztak régebben. Gyermekkorom ízei jártak
az eszemben, és szinte éreztem a debreceni ízét és ropogását, ahogyan bő
mustárba mártogatva majd beleharapva, fröccsen szanaszét a körülállók nem
kis bosszúságára. Visszaemlékeztem milyen szörnyülködve nézett rám a
káposztás néni, amikor kiflimet a kimért tejfölbe mártogatva kovászolt
uborkát vásároltam nála, hogy azt ott helyben elfogyasszam.

Ahogy így elmélázva felértem az első szintre, ahol a hentesáruk üvegkalitkái
sorakoztak, az egyik üzlet előtt apróka öreg nénike toporgott sorára várva .
A picurkára töpörödött test alig volt nagyobb egy tíz éves gyermeknél.
Arcocskáját ezernyi ránc barázdálta, és szinte alig lehetett kivenni két
picinyke gombszemét a hatalmas vastag-meleg kendő jótékony árnyékából ,
amely féltően óvó sátorként borult ősz tincseire. Vékonyka kifakult
foltokkal teli lenvászon szatyrocskát szorongatott, amely valaha talán fehér
lehetett.
Mögötte a sorban egy fiatal, talán húszéves forma fiatalasszony állt, szinte
ellentéteként a kopottas seszínű kabátba öltözött nénikének. Szolidan
elegáns fekete hosszú kabátja, halvány lila sálja és karjára vetett cicoma
nélküli fonott kosárkája jó ízlésre utalt. A kabátka jótékonyan takarta a
finoman kigömbölyödő kis hasát, ami elárulta , hogy nemsokára új
trónörökössel bővül majd a család. Arca szeretetreméltó és megnyerő volt,
ahogy az előtte álldigáló mogyoró anyókára tekintett. Látszott rajta, hogy
nem óhajt külön elbánásban részesülni pusztán azért, mert új életet hordoz
méhében.
A hentes unott egykedvűséggel tette a dolgát, nem volt az arcán sem, bánat
sem öröm, ahogyan a villával csikorogva szurkálta a felvágottakat a mérlegen
lévő papírba taszigálva őket. Olyan volt, mint az időjárás, szürke unott és
egyhangú.
Végezvén az előző vevővel, halovány mosolyféle villant át az arcán, ahogyan
az üveg mögül a csinos fiatalasszony felé fordult.
-Mit adhatok?- Kérdezte, miközben a mosoly, már nem is hagyott nyomot
rajta, mintha-csak elillant volna a semmibe, ahonnét előkerült. A
fiatalasszony értetlen tekintettel nézet a hentesre, és szemével az előtte
álló nénikére intve megszólalt bársonyosan csilingelő hangján.
-A néni jön a sorban!- Szögezte le a tényt, határozott hangon, ujjával
lefelé mutatva, a kendő irányába.
A hentes mélyen lehajolva, és az üvegpolc alatt kikukkantva bambán bámult a
kendő alá, majd felemelkedve, és félig áthajolva a polc felett, lenézett a
mélységbe, mint valami óriás , ki törpéket vél látni alant.
-Mondja mama, mit akar? - Dörrent rá a nénire, hangosan és taglalva, mintha
csak siketet, vagy gyengeelméjűt szólított volna meg.
A kis kendő felfelé fordult, és vékonyka reszketeg hangocskát küldött fel a
magasban trónoló nagyúr felé.
- Két szelet párizsit kérnék az olcsóbbikból aranyoskám.
A hentes egyetlen határozott mozdulattal szúrta fel a szeleteket, és jól
irányzott mozdulattal vágta rá a mérlegen lévő papírra őket. A mérleg
libbent egyet, és már firkálta is rá ceruzájával az árát, miközben harsányan
trombitálta a fizetendő összeget, a vélt siketek felé okulásul, majd hangos
csattanással vágta ki az üvegpolcra, a vékonyka csomagot.
A nénike előkotorászta apróka bugyellárisát a szatyor mélységes mélyéből,
és reszketeg kezecskéjével bátortalan kapirgálásba kezdett a fémpénzek
káoszában kutakodva.
-Tessék csak ide a markomba számolni -Szólalt meg a kismama, lehajolva a
nénike mellé -Majd én felteszem a polcra. -mondta jótékonyan mosolyogva, s a
kendő alá kukkantva kissé.
A hentes unott arccal tekingetett jobbra-balra, mire nagy nehezen hozzá
jutott a jussához, és egyetlen mozdulattal számolás nélkül leseperte a
markából a kassza mélységes fenekére ahonnét hangos csörömpölés volt a
válasz.
Az anyóka megrebbent a ricsaj hallatán, mint kisgyermek ki rosszat tett, de
máris a kezébe csusszantotta a csomagocskát a kishölgy a polc magasáról.
-Parancsoljon drága néni -mosolygott rá csillogó szemekkel.
Az anyóka féltő gonddal süllyesztette el szatyorkája mélyére a vékony
papírba csomagolt szeleteket, és apróka léptekkel, kicsinyét meggörnyedve
totyogott agyontaposott sótól kivert cipőcskéiben a lépcsősor felé, amely a
földszinti kijárathoz vezetett , és azontúl a szabadba. Az üvegablakok
mögött lassan oszlani látszottak a fellegek, és a csarnokban is csökkenni
kezdett a félhomály. Kezdetek lassan visszatérni a színek a csarnok
világába is.
- Parancsoljon hölgyem. - Szólt ki ismét a hentes a nyíláson.
- Kérném a párizsit, ami még a tálcán maradt! - Hadarta a fiatalasszony,
miközben a távolodó nénit leste fél szemmel. -És tegyen rá még tíz deka
téliszalámit is a tetejére!
-Fűzte hozzá kissé sürgető hangnemben.
-A tetejére? -Álmélkodott a hentes. -Igen oda, ahogy mondom- Hangzott az
ellentmondást nem tűrő hang. Nyegle vállbiccentés volt a válasz, és máris
közölte a hentes az árat. A kis kosárka fedele felbillent és az előbukkanó
csinos kis lila pénztárcából máris a pulton termett egy papírpénz. Gyors
mozdulattal, a kezével a kismama felkapta a pakkot a pult üvegéről, és már
távolodott is a bódétól sebesen.
A hentes félig kihajolva, fuldokló hangon kiáltott a távolodó lila sál után.
-Hölgyem! A visszajáró!- Gurgulázta asztmás fuldokló hangon.
A távolodó kabát egyik karja legyintőn jelezte számára, hogy nem érdekes,
tartsa csak meg magának, ha akarja. A hentes leírhatatlan grimaszt vágva,
morogva jegyezte meg félhangosan, hogy miféle fura figurák ezek a nők, hol
ráérnek, hol-meg sietnek. Fejcsóválva, faarccal elrakta a pénzt, és a
következő vásárló felé fordult.

A nénike, még félúton sem járt a lépcsősor felé, amikor egy hang szólította
meg a savanyú káposzta árusok sora mellett elhaladva.
-Nénikém drága, tegye ezt el! -Szólt hozzá a fiatalasszony, miközben a
vászon- szatyor mélyébe csúsztatta az imént vásárolt párizsis csomagot. Az
apróka ráncokkal teli arcocskán riadt kifejezés suhant át a kendő alatt.
Tétova mozdulattal szélesre tárta a fehér vásznat, és hosszasan nézet a
szatyor mélyére, mintha-csak keresné, hogy vajon kivettek e valamit belőle.
Eltelt pár pillanat, míg eljutott a kortól meg- tépázott tudatig, a
megnyugtatás, hogy szaporodtak a csomagok a szatyorban.
-Fogyassza egészséggel drága néni- mosolygott rá két szénfekete szempár. Két
kis kéz melegét érezte, amelyik lágyan összezárja ráncos kezeit a
szatyorkán, azt bezárva szorosan.
-Vigyázzon drága néni el ne essen a lépcsőnél!- Csilingelt egy bársonyos
hang a fülébe. Az óriásinak látszó kis kendő lassan emelkedett csak fel, és
nézett ki alóla a két megfáradt szempár, valami köszönet félét motyorászva
halkan, de már nem látszott sehol akinek a szavakat címezték. Remegős
kezek szorultak szorosan a szatyor köré, mintha kincset szorongatnának, mely
csodákra képes. Lehajtott fővel, szorosan a lába elé tekintve, szaporázva
lépteit haladt az anyóka a lépcsősor felé, miközben szatyorkáját szorosan
magához ölelve eltűnt a tolongás közepette.
Keresni kezdtem szememmel a fekete kabátot, de eltűnt, mintha csak álom lett
volna az egész. Csak a hentes arcára nézve tudtam, hogy megtörtént mindez a
szemem láttára.
Az üvegen áttört az első félénk napsugár a felhők mögül kibújva, és fényével
beragyogta a csarnok belsejét épp ott, ahol az előbb a káposztás sor előtt
álltak mindketten egy pillanatra utoljára együtt.
Kilépve az utcára a szutykos út menti kupacokból csermelyként csordogálni
kezdett a hólé a bágyadt napsugár melegétől . Autók száguldoztak, emberek
jöttek mentek mindenfelé. Éreztem a hátamon a nap gyengécske melegét.
Elindultam vissza a dolgom felé, miközben gondolatok kavarogtak lelkemben.
Milyen szép is, ha az, ki új életet hordoz méhében, emberséges ebben a néha
lelketlen és kegyetlen törtető világban. Talán az új élet teszi fogékonnyá
az embert mások iránt is? Talán léteznek még angyalok ebben a világban?
Had higgyem azt, hogy léteznek még tündérek és angyalok, kik köztünk járnak
kelnek és csodákra képesek. Picinyke csodákra, akárcsak az én párizsi
angyalom.

Gárdonyi Géza : Hóvirág

A hóvirág... a tavasz szenvedője.

A föld meg füvetlen, barna, szomorú. Dombok szakadékaiban, az árkokban, a bokrok között még ott hevernek a zülledező tél fehér rongyai. Az erdő mintha a mesebeli szörnyetegek holt országa volna.

Álló halottak vázai. Egy bükk, mint egy átváltozott kéményseprő, aki az égnek terjeszti óriás girbe-görbe karjait, s mintha minden hajaszála egy-egy gallyacskává meredt volna, valami gyilkos borzalomtól, amit soha meg nem tud senki. Egy bokor meg valami éktelen nagy sündisznó lehetett. Egy cserfa meg valami óriás aggember, aki mielőtt meghalt volna, föl az égbe fohászkodott, - és úgy maradt.

Óriás halottak! Mintha a Halál sokalta volna, hogy egyenkint vágja le őket, csak feléjök lehelt...

Sehol egy bogár, sehol egy lepke, sehol semmi élet. Kietlen halotti letaroltság minden felé. Csak a varjak élnek és kerengnek a holt világ fölött, s kiáltják olykor gyászosan:

- Kár, kár! S tovaszállanak.

A fák között csend marad. Imitt-amott lomha szél kószál, és megfordít olykor az avar tetején egy-egy elszáradt falevelet. S ím ebben a csöndes holt világban egy csoport apró fehér virágot pillantok meg egy kis földsüppedék oldalán. Egy csoport friss virágot, amint üde-fehéren állanak kis kétleveles zöld ruhájokban, egy fahéjszínű öklömnyi rög mellett.

Hóvirágok! A föld első szülöttei! Szinte megdöbbenek, hogy őket meglátom.

- Hát van mégis élet? van remény a földben? Van már aki elhiszi, hogy tavaszodik! Én szép kicsi gyönge virágaim, mért jöttetek elő ilyen korán? A nap még érőtelen. A fák még holt vázak. A bogarak még dermedten alszanak a mélyben. A gólya még bizalmatlanul nézi túl a tengeren a napot. Nincs még ibolya, nincs madárének, csak a szél botorkál a holt virágok kórói között.

Elgondolkodva nézem a bájos kis virágcsoportot. Milyen különös, hogy van élet öntudat nélkül és van vágyakozás érzékek nélkül! Mert mi más erő, ha nem a vágy készti a kis hóvirágokat, hogy fölemeljék a fejükre nehezedő rögét és kibujjanak a szabadba, a tündöklő kék égboltozat alá. Mi más, ha nem a vágy, hogy melengetődzenek a verőfényben, mint ahogy az ember, a beteg ember, aki egész télen át a szobában feküdt.

A virág meg az ember.

Milyen különböző teremtései az Istennek! És az érzésük egy. Ki tudja micsoda türelmetlenség van már mindenfelé a föld alatt, ahol a tél hidegétől elgyötörten milliárd különféle élet bágyadoz. Talán a virágok, meg a bogarak is úgy vannak odalenn, mint az ember a szobában. Amint elzajlottak a januári hóförgetegek s beáll a hóolvadás csöndje, odalenn a föld alatt is egyre sóhajtják:

- Jöjj el jöjj meleg napsugár, bujjatok elő füvek, falevelek! Gyertek haza ti komoly szép gólyák, ti vidám szép fecskék! Legyen ujra napfény, élet, dal, pompa és szerelem mindenfelé az ég alatt. De a tavasz nem jön madárszárnyon. Valami szünet van a tél meg a tavasz között, valami szünet, aminek neve nincsen. Mintha gondolkodna a tél, hogy engedjen-e, vagy hogy örök ura maradjon a világnak?

Mintha gondolkodna a tavasz, hogy érdemes-e ujra teleszórni virággal a földet. Vagy talán a mindenség ura gondolkodik? Tehát szünet van. A trombitás angyal az Úr előtt áll a trombitájával.

Szünet van, s a szünetben templomi csönd és aggodalom. Minden érzi, hogy már nincs tél, és hogy még nincs tavasz. S talán minden arra gondol, hogy hátha megállott az idő, s nem mozdul többé soha.

Csak a kis hóvirág, ez a kis fehér teremtés nem bírja már tovább várni a tavaszt a föld alatt. Csak ez az egy bízik, reménykedik. S már előre künn várja a tavaszt, várja dideregve.

A kis virágcsoport olyan nekem, mintha csupa anyátlan kisgyerek volna, - a fekete föld kisgyerekei. Hiszen az emberfaj szülöttei is mind ilyen öntudatlanul jönnek a világra.

- Élni és élni! Ez az egyetlen törekvés.

- Miért?

Nem kérdi azt a világra érkezett. Az az erő, amely életre fakasztotta őt, csak fejlődni kíván, fejlődni akárhogyan is! Mohón szívja magába a meleget, meg a táplálékot.

- Csak élni, és élni ahogyan lehet!

De íme mindenütt dermedt érzéketlenség: kietlen pusztaság a földön. hideg részvétlenség a kéklő magasságban. Csak nézem, nézem az öt kis hóvirágot, amint sápadtan, elhagyottan, lecsüggedt fővel állanak az érzéketlen rög mellett. Ahogy a szél át-átsuhan rajtok, föl-fölremegnek, és fázó fehér arcukat mintha be akarnák takarni kis zöld köntösükkel.