2012. február 27., hétfő

Nőnapra versek - idézetek

Nőnapra


Minden évben eljön ez a nap
Melyre a férfiak nagyon várnak
Hogy elmondhassáka nőknek
Mennyire szereti őket!


Garai Gábor : Nők


Szemünkben megnézik maguk,
megnézik futtában a nők;
alkalmi tükreik vagyunk,
fényünkön átrebbennek ők.
És büntelen mennek tovább,
ha elkapták tekintetünk,
s mi - villogok s fakók, simák -
szilánkjainkra széttörünk.
Végül homokká porladunk
bontó sugaraik alatt,
testünkből csak keret: a csont
s a fekete foncsor marad.
S a fekete foncsorban is
gyilkos tekintetük ragyog,
mely földre vont és sírba vitt
és mindhalálig ringatott.

Kosztolányi Dezső : Nők


Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nõk, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más,
s szeretlek is benneteket.
Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekbõl aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddõ gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztõ, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen cikázó tétovaságommal,
ha nem volnátok ti,
megértõk, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság hû sáfárjai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel,
s hócipõben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagok az örömtõl, hogy vagytok,
és én is vagyok mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé,
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.
Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátnõm, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.


Nőkről szóló idézetek


"Soha a nőkről csúnyán ne beszélj, nincs oly alantas asszonyi személy, aki ne volna méltó tiszteletre: hisz asszony nélkül férfi nem születne. "

(Pedro Calderón)


"Az élet zenéjét a nők adják, akik őszintén, minden feltétel nélkül fogadják magukba a dolgokat, hogy érzéseiken át szebbé alakítsák át azokat. "

(Richard Wagner)


"A nő az a lény, amely végletes erejében és gyengeségében: képes elájulni, ha egy egeret vagy pókot meglát, és az élet legnagyobb rémületeivel sokszor rettenthetetlenül száll szembe. "

(Denis Diderot)

A nő a férfi számára minden, mert a végességet ajándékozza neki.
(Soren Aabye Kierkegaard)

Vannak nők, akik állandóan szolgálnak: egy férfit, egy családot, egy zárdát, egy gyermeket szolgálnak. Ezek a nők csendesek. Mindazt, ami az életben nélkülözhetetlen, amit "valakinek el kell végezni", ők végzik. Munkájuk zajtalan. Nem alakítanak egyesületeket: pelenkát mosnak, vagy a szárítókamrában, forró levegőben vasalnak, augusztusban, amikor a bőr kipállik, a gyümölcs aszalt lesz a fákon, a kutyák az ágy alá bújnak.
(Márai Sándor)


Csodálatos az, amit egy nő megbír! – Egy nő, aki anya; – egy anya, aki szeret.
(Jókai Mór)

Még nem született dicsérő könyv olyan asszonyról, aki hagyta éhezni férjét és gyermekit, miközben a világ leghasznosabb találmányát felfedezte, könyvet írt, művészi alkotást készített vagy éppen filozófiai téziseket alkotott.

(Anna Garlin Spencer)

A nõ azt akarja, hogy ok nélkül, "miért" nélkül szeressék: nem azért, mert szép vagy jó, vagy kedves, vagy művelt, vagy elmés, hanem azért, mert olyan, amilyen.

(Henri Frédéric Amiel)

“A nő átmeneti lény az ember és az angyal között.”

Mysty Kata
Album/ részlet T

A nő költészet;
a titkok temploma;
rapszódia és szerenád,
a mindenség tárgya,
szavak és a képzők,
jelkép és idill,
igézet és ideál,
mámor és Ámor,
a kiviruló tavasz,
a nap ragyogtató dele,
illatozó rózsabokor,
s a bimbót bontó rózsa.
Isten földi angyala!




2012. február 21., kedd

Márai Sándor


“Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.
Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségeim fölött.”
(Márai Sándor: A négy évszak – December)

“Mikor Istenre bízom a sorsom, érzem, hogy Isten nem ad föltétlen jogot ehhez. Hinnem kell benne, hogy “madárka tolla se hull ki” az Ő akarata nélkül, de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; Isten reám bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak, ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít.
A tunyák és a gyávák, akik bólogatva és hümmögve, Istenre bíznak mindent: a válságos pillanatban Isten szava nélkül maradnak.”
(Márai Sándor)

“Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.”
(Márai Sándor: Eszter hagyatéka)

“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”
(Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)

“A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit… mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

“Az élet igazi, nagy vállalkozásai legtöbbször nem hőstettek, hanem türelemjátékok.”
(Márai Sándor)


“Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „Én más vagyok, mint a tenger.” Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.” De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. Ez az erő az emberi lélek. Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas.”

(Márai Sándor: Füves könyv – Arról, hogy az ember része a világnak)

“Mert az ember – ezt egyre inkább hiszem – csak annyit ér és csak annyira ember, amennyire meg tudja őrizni lelke egy zugában az örök gyermeket.”
(Márai Sándor: A bűvész)

“Mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

“Nem igaz, hogy a végzet vakon lép az életünkbe, nem. A végzet az ajtón lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

“Egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

“Az emberek általában megsértődnek, ha túlságosan udvariasak vagyunk velük szemben. Az európai és az amerikai emberekről beszélek. Csak a kínaiak tudják elviselni a föltétlen, a maradéktalan, a végzetes udvariasságot, mely már átitatta testük és lelkük szövetét, egy az élettel, a bélmosók és hercegek számára is. Ez az udvarisság, mely egyértelmű a nép életformájával, az emberi együttélés legfelsőbb megnyilatkozási formája.
De a mi udvariasságunk teljesen felületes. A franciáknak csak az irodalma és a hadüzenete udvarias: az ebédlője, az üzlete és a szalonja már nem az. Nem elég azt mondani: “pardon”, ha lábára lépünk valakinek. Így is kell érezni: “Pardon” – s ez már sokkal nehezebb. Korunk az emberiség egyik legudvariatlanabb kora. A középkor hóhéra még letérdelt az áldozat elé és bocsánatot kért, mert kénytelen levágni a nyakát: s Marie Antoinett még azt mondta Sansonnak a vérpadon: “Pardon.” De most már sem a hóhér, sem az áldozat nem kérnek többé egymástól bocsánatot. Ez felette szomorú.
S ha valaki tökéletesen udvarias napjainkban, a kortársak ezt a magatartást hideg, szenvtelen közönynek érzik. Ma mindenki “színvallást” követel, s az udvariasságot kibúvónak és árulásnak érzik. Holott nem az: egyszerűen csak tapasztalás. Nincs már megoldás. Mikor mindenki a másik zsigereiben vájkál, szenvedélyes szeretettel vagy eszelős gyűlölettel: te maradj udvarias.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Az udvariasságról)

“Lompos, aljas, tisztátalan életmódból nem lehet másodpercekre kirándulni a legmagasabb rendű emberi erőfeszítés, az alkotó szellemi munka porondjára. Az életmód, az egyszerű és mindennapos magatartás az életben, a táplálkozás, a környezet, a napirend, mindez megszabja egy vers vagy egy tanulmány minőségét is. Nem beszélgethetsz délután öttől fél hatig Istennel, ha éjjel és napközben úgy éltél, mint egy disznó.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Az edzésről és a rendtartásról)

“Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Önmagamról)

“Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet, hosszú és bonyolult, s tele van ilyen kínos kitérőkkel, melyeknek értelmét, jelentőségét sokára ismerjük csak fel.”
(Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)

“Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet – mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van… Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek.”
(Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)

“Az élet homályban telik el, kimondatlan szavak, mozdulatok, melyeket idejében elvetélünk, hallgatás és félelem, ennyi az élet, az igazi. A család egyensúlya törékeny valami, mint minden élet egyensúlya. Azt hiszem, nem szerettük és nem gyűlöltük egymást jobban, mint a legtöbb családban. A zsidó családoknak azt a kétségbeesett, tudatos egymásba kapaszkodását nem ismerik a keresztények. A zsidóknál elébb van a család, s aztán következnek a családtagok; a keresztény családban mindenki lehetőleg elsősorban magának él, s érzelemfölöslegéből juttat valamit, többet vagy kevesebbet, a családnak is. A zsidók a családért élnek, a keresztények a családon élnek.”
(Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)

“Az áldozatkész szeretet. Te, olyan könnyű ezt kimondani. Később azt tapasztaltam, hogy a rosszul értelmezett, helytelen igénnyel követelt szeretet többet gyilkol az életben, mint a lúg, a gépkocsi és a tüdőrák együttesen. Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, hogy élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát? Nézz körül, nézz be a lakások ablakán, nézz a szemekbe, hallgasd panaszaikat, s mindenütt ugyanazt a kétségbeesett feszültséget találod.”
(Márai Sándor: Az igazi)

“Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

“Az emberek semmire sem vágynak úgy, mint önzetlen barátságra. Reménytelenül vágynak erre.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

“Ötezer éve, tízezer éve nem változott az emberi anyag. Csak a jelmezek változtak, az együttélés rendszerei és feltételei. Az, ami az ember – a lélek és jellem -, nem változott. Ur városában, Babilonban ugyanazok az emberek éltek, mint ma Budapesten: s lelkükben ugyanúgy érzékelték a világot és pontosan úgy feleltek a világra. Csak éppen – műszerek nélkül – közelebb voltak a világ titkaihoz, az időhöz, a csillagokhoz, a természet jelbeszédéhez. Hallásuk finomabb volt, látásuk – távcső nélkül is – élesebb, érzékelőbb, sejtőbb, megragadóbb. Az emberi anyag nem változott, de az ember – hála néhány lángésznek és műszernek – vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idők elején. Tunyább és bambább. Értesültebb és ugyanakkor tudatlanabb. Azt hiszi, gombnyomásra igazgatja a világegyetemet. Ez az óriási szerkezet, a civilizáció, száműzte az embert a világ nagy, titkos, bensőséges közösségéből.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Az emberi anyagról)

“Kétféle lustaság van: vízszintes és függőleges. Van ember, aki csak élete nagy távlataiban lusta; a tervekben; abban, hogy elodázza elhatározásait, döntéseit; lustán építi fel élete munkáját, mindent az időbe épít, a nagy messzeségbe. Aztán van a másik, a függőleges lustaság, mikor a nagy pillanat előtt maradunk lusták, mikor nem gondoljuk, mondjuk vagy cselekedjük azt, amit abban a pillanatban lehetne. Nem nyújtjuk ki kezünket valami után, amit megszerezhetnénk, különösebb fáradság nélkül, s később talán csak nagy áldozatokkal tudunk megszerezni, nem megyünk a telefonhoz, nem írjuk meg azt a levelet, vagy nem jegyezzük fel azt a gondolatot, rögtön, akkor, abban a pillanatban. Ez utóbbi fajta lustaság a veszedelmesebb. Ilyen elmulasztott, lustán elhanyagolt pillanatokon múlik az élet.”
(Márai Sándor: Füves könyv – A lustaságról)


Márai Sándor


“Mindennél fontosabb, hogy munkánkat, hajlamainkat és életütemünket egyeztessük a természet nagy és örök ritmusával. A hold járása, a szelek fordulása, a nap forrósága, az éjszaka áramai, mindez alakítja személyes sorsunkat, keddi vagy szerdai életrendünket is: az ember hallja, nagyon messziről, az intéseket és figyelmeztetéseket, a világmindenség óvó-igazító zörejeit… Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és pusztulás teljes rendjébe. Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülről süketek a világ hangjai iránt.

De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezettebb, nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. Akinek szíve, készséges ütemmel, nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik.”

(Márai Sándor: Füves könyv – Az egyezkedésről; Arról, hogy a szívünkkel is kell élni)

“Ez a kor mintha már csak élni akarna, szerep és küldetés nélkül. Én azt hiszem, így nem lehet élni.”
 (Márai Sándor)

“A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap?
Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
(Márai Sándor)

“Mások nevezzék csak gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért – te sétálj csak nyugodtan a kutyáddal. Jó társaságban maradsz, s Isten is tudja ezt.”
 (Márai Sándor)


“Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.”
(Márai Sándor: Ég és Föld)

“Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk.
Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten. Hiszek benne? Néha azt hiszem, csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni benne. Több és más Ő annál, semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát.”

(Márai Sándor: A négy évszak)

“Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: „Vétkeztél.” Vagy: „Jól van.” A többi köd, füst, semmiség.”
(Márai Sándor: Füves könyv – A lelkiismeretről)

“És neveld lelked kérlelhetetlen igényérzetre. Ez a legfontosabb. A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes. A világ egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvező hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti. Ennek a tömegkielégülésnek veszélyei már mutatkoznak, az élet és a szellem minden területén. Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Az igényről)


“Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet.
Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.”

(Márai Sándor: A négy évszak – A hó)

“Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert.
S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Az emberi érzékenységről)

“Soha nem érthetem meg, miért életem legszebb emléke a pillanat, mikor – tízéves lehettem – egy téli délután beléptem anyám sötét, üres hálószobájába, s a küszöbön állva megpillantottam a bútorok politúrján és a kályha csempéin az ablak előtt, az utcán és a szemközti házak tetején világító hó kékes visszfényét. E pillanat varázsát nem tudom elfelejteni. A hó kék fénye a sötét szobában valósággal megdöbbentett, s ugyanakkor sem azelőtt, sem azóta nem észlelt boldogságérzettel töltött el. A titoknak, a mesének, az álomszerűnek, az anderseninek, az elvarázsoltnak ezt a teljes káprázatát addig nem ismertem, s később sem találtam meg az életben, soha, sehol. Mi történt akkor szívemben, idegeimben vagy a világban? Nem tudom megmagyarázni. A csodálatost nem lehet magyarázni. S az ilyen emlék örökké dereng egy lélekben, ugyanolyan mesés, kékes fénnyel, mint anyám hálójával szemközt, a háztetőkön a hó.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Az emlékekről és a csodálatosról)



My Banners

Topplista

blog Katt a képre ha tetszett és kérlek szavazz a blogra . Köszönöm!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...