Tóth Árpád - Fény vagy te is...

Tóth Árpád

magyar költő, műfordító

1886. április 14. — 1928. november 7.

Fény vagy te is, lobogj hát,

Melegíts és égess,

Hinned kell, hogy a világ

Teveled is ékes.

Ballagásra

Szeszélyes, bús ajándék

E rímes, furcsa játék,

Ó, zokog, bár negédes -

Fogadd szivedbe, édes!

Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,

Faricskálok lomhán egy dalon,

Vézna, szánalmas figura,
Én, én.

S magam vagyok a föld kerekén.

Ezt sírja: élni, élni még!

Mert élni, jaj, sohsem elég!

Az élet örök táruló:

Aki nem éli, áruló!

A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,

Az "örök" szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,

E kéjes mozdulat, mellyel a poharat,

Az édes poharat bús számhoz közelítem.

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon

Csak miriád virág szelíd sajkája leng:

Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,

Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,

Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva

A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!

S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka

S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét

A kínok vasszöge szorítja össze testté,

S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,

Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,

Bár fájó szögeit már a létentúli lét

Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:

A néma szirteken békén omolni szét

S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

Tóth Árpád - Isten veled...

Tóth Árpád

magyar költő, műfordító

1886. április 14. — 1928. november 7.

Isten veled,

Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,

Isten veled,

Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,

Isten veled,

Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,

Csak ennyi, lásd,

Hogy én eltűntem és hiányzom.

A zongorán künn új dal zúgva harsan,

Vonagló, jajgató, éles, sötét,

S én felriadva, könnyes szemmel, halkan

Lefogom ábrándjaim kék szemét.

Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,

Fényes mennyország, mért szálltál le rám,

Ha pár év múltán életed s halálod

Egy halk futam egy ócska zongorán...

Jól esik látnom: csendesen pihen

Minden bútor és békén feketül,

S az iszonyú és néma semmiben

Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

Csönd. Ajkaim lezárvák.

Ringass: árva az árvát,

Igy, sírj csak, rámhajolva,

Meghalni volna jó ma...

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szivek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Ajkad egy új, csodás igét keres,

Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,

Az esti felhő... hűvösebbet,

Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress!

Bús az élet, de balga, aki gyászol;

Bozótok közt, csendes és árva pásztor,

Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.

Oly jó hinni, hinni: túl sötét tereken

Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;

Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

S ajkad lezártam egy oly hosszú csókkal,

Hogy addig mennybe értünk, s angyalok

Kacagtak ránk az égi balkonokról...

A szívem adnám oda hegedűnek,

A szívem, melyből bú és vágy zokog,

Lopjon szívedbe enyhe bánatot

És kósza vágyat, mely árván röpülget,

Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,

Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,

Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,

Sirasd el az én züllött életem.

Pihenj, szerelmem! nézzenek a boldog

Élők, mint nyugszol némán, hófehérbe,

Tündérmeséim édes Hófehérje.

S egy este majd, míg úgy mered sötéten

Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem,

Tört bútorok az olcsó, vak szobákban,

Lelankad lelkem karja bánatában,

A kincs kisiklik ájult ujja közzül,

S setét lomok közt lassan messzegördül...

Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,

Aki másért olyan szép, nem teérted,

Hisz maholnap elfárad ifju térded,

S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:

Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád...

Mint ezüst gyík villan setét mohákon

Alakod úgy illan át hűs szobámon,

Hol ó csipkéktől bánatos az ablak,

S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva

Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja,

S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak.