Anne de Noailles : Hajnali mise Velencében

Anne de Noailles : Hajnali mise Velencében

A velencei nő, ha jön a pirkadat,

a San Marcóba tér, s imába bontja lázát,

setét kendőik ott a bíbor bolt alatt

mákszirmokkal teli, felséges ívü vázák.

- Bizánci Jézus Úr, pompázó Fájdalom,

mily mézre gyűlnek itt e lángoló szegények?

Ott hagyják a fügés kaskát e hajnalon

a sátrakban, s Eléd bús hódolatra térnek.

Ha kényes szívükön a kéjek búja fáj,

ha vágyuk nyugtalan, borús és bűn után fut,

ha ingó lelkükön vad lobbot vet a nyár,

és boldog-buja csók csengő patakja álmuk,

ó, mit felelsz nekik, Uruk és Mesterük?

Lelkük remélve esd, nem hallgat semmi másra,

és úgy érzik, szemed nagy fénye felderül

naiv jajukra, e halk gerle-zokogásra.

Ó, bármi bűn, amit Elébed hordanak,

s bármily vágy pörköli s csigázza is e nőket;

víg varázzsal borítsd térdüket, karjukat,

mert csak a friss Öröm, csak az gyógyítja őket...

(Ford :Kardos László)

Anne de Noailles : Ha egyszer meghalok

Anne de Noailles : Ha egyszer meghalok

Ha egyszer meghalok, e könyv hirdesse majd:

szívből szerettem én az örömöt s a dalt, -

hadd lássa a jövő, hadd mondja el az ének:

mily kedves volt nekem e víg világ, az élet.

A munkás rétet és tanyát figyeltem én

a négyszer változó esztendő ütemén,

mert szép a föld, a víz s a láng, ha égbe reszket,

szép mindenütt, de benn, lelkemben ott a legszebb.

Elmondtam mind, amit éreztem s láttam itt,

nem félte szívem az igazság láncait,

oly szerelem lakott szivemben, oly tüzesség,

méltó, hogy néha még holtában is szeressék,

s egy ifju egykoron, olvasván versemet,

érezze, hogy szive megdobban, megremeg,

és hús-vér asszonyát, az élőt, elfelejtve,

csak engem hívjon és öleljen át a lelke...

(Ford :Kardos László)