2011. augusztus 29., hétfő

Ha szívünk lánggal ég, Be szép az éj homálya! Az Éj - mindnyájunk szíve-vágya!

Moliére
francia drámaíró és színész
1622. január 15. — 1673. február 17.

Ami engem illet, ezt a szenvedélyt magam is az élet legkívánatosabb dolgának tartom; és ahhoz, hogy boldogan éljünk, szeretnünk kell; s azt is hiszem: minden élvezet sápadt, ha egy kis szerelem nem keveredik belé.

Ha szívünk lánggal ég,
Be szép az éj homálya!
Az Éj - mindnyájunk szíve-vágya!

Titkolózni bizony a szerelem szeret,
S ha sok az akadály, hát annál édesebb,
S egy csepp társalkodás azzal, kit szíved áhít,
Épp azért, mert tilos, csodálatosra válik.


Én híve vagyok a szelídebb bölcsességnek,
és nem kedvelem azt a vad erkölcsiséget,
melynek fog és köröm legelső fegyvere
és embertársait azzal leplezi le.

A bölcsesség kora nem rendelésre jő, s a vén agy éppúgy meghibbanhat, akár a fiatal.


Ha hiába remélünk,
Nemcsak megcsalt szivünk - szenved a büszkeségünk,
És legfőbb gondja, hogy kárpótolja magát,
Ha nem is sikerül, színleljük legalább,
Különben pipogyák s gyávák vagyunk - olyan nagy
Hiba szeretni azt, aki bennünket elhagy.


Szerelmet ébreszteni a férfiban, ez minden nő legfőbb célja.


Bizony, a hamis gyanu árnya
Nagyon gyakran a jót is rosszra magyarázza.


Tudom, vágyainak nem lehet ura senki,
S a szerelem önként kíván csak megszületni.

Mindenki barátja nem barátom nekem.

Légy őszinte és csak a becsületre adj,
Ne mondj ki szót, mely nem a szívből fakad.

Az ébredő vonzalom bizony mindig elmondhatatlan gyönyörűséggel van tele, és a szerelem minden boldogsága a változásban van.

Az ember csak beszél, de nem mindig cselekszik,
Gyakran hosszú az út a szándéktól a tettig.

Be furcsa látni, hogy emberfia, ahány,
Mind mily vakon rohan a hóbortja után!



Igyekezzünk tehát okosan élni s tisztán,

Moliére
francia drámaíró és színész
1622. január 15. — 1673. február 17.

A rágalomra nincs semmilyen gyógyszer itt:
Hát bolond, aki a pletykára hederít.
Igyekezzünk tehát okosan élni s tisztán,
S ne törődjünk vele, hogy mit fecseg a hitvány.

Moliére

Egyre jobban meg vagyok győződve róla, hogy úgy lehet meghódítani az embereket, ha ugyanolyan hajlamot színlelünk, ha az ő szájuk íze szerint bölcselkedünk, tömjénezzük a hibáikat és bármit csinálnak, magasztaljuk őket. Nem kell félni, hogy esetleg túlzásba visszük a hízelkedést, vagy hogy kilóg a lóláb: épp a legravaszabbakat lehet a legkönnyebben felültetni, és nincs az a nevetséges pimaszság, amit le ne nyelnének, ha dicsérettel van ízesítve. Az őszinteség persze megsínyli az efféle mesterkedést, de ha az embernek szüksége van valakire, kénytelen idomulni hozzá, és csak így lehet megnyerni, arról nem a hízelgő tehet, hanem az, aki azt akarja, hogy hízelegjenek neki.


Márpedig bűn csak az, aminek híre kel.
A botrány, asszonyom, csak az kiált az égre.
S ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke.


Az ész szavára fütyül a szerelem.

Legtöbb ember nem betegségébe hal bele, hanem az orvosságaiba.

A tanult ostoba nagyobb ostoba, mint a tudatlan ostoba.

Védje becsületed akármilyen sugallat,
Amiről beszéltünk, félig már bizony az vagy,
Mihelyt esküdözöl, hogy sohasem leszel.

Jobban tudod, mint én, hogy kezdjünk
bármibe,
Minden nagy tettnek a készpénz az idege,
S hogy ez az édes érc, mely vakit és
kegyetlen,
Győzni segit hadban éppúgy, mint
szerelemben.

Tudom, az emberek szivének mily mulatság,
Mikor a híreket mérik s egymásnak adják.

Igaz: nagy mester a Szerelem,
nagy tanár, és
Ami sose voltunk, belőlünk
azt csinál, és
Gyakran egy pillanat elég, ha ő tanít,
Hogy kicserélje az ember erkölcseit.
Áttöri sáncait szivünknek és agyunknak,
S gyors eredménye mind, mint egy-egy
csoda, úgy hat.

Ha olyan fontos, hogy fel ne
szarvazzanak,
Legjobb eszköz reá - hogy agglegény maradj.

Az örömet a lét búval együtt kinálja.
Nem megy minden, uram, vágyunkkal egy irányba.
Kell bosszankodni is, így akarja az ég,
Enélkül a világ túl boldog lenne rég.

Töltsék el a szivünk száz ég gyönyörei,
Nem boldog, míg titkát nem tudja valaki.

Szerelme ellen a szerelmes szív sosem vét,
S szerelmes bűnre épp a szerelem a mentség.



2011. augusztus 28., vasárnap

Alfred De Vigny :Római hölgy fürdője

Laccataris Demeter (1789 - 1864)

Alfred De Vigny :Római hölgy fürdője

Ragyogó fekete egyiptomi cseléd
térden nyújtja neki nagy acéltűkörét;
haja két fonatát Izisz-csatba kötözve
görög rabszolgalány fűzi ügyesen össze;
ingét milétoszi asszonyok átveszik,
s ő tejben fürdeti parányi lábait.



Bíborral erezett márványmedence pajzán
rózsavizébe lép; a latin lányok aztán
lankadó karjain párfőmöt öntve szét,
fátyollal szűrik a nap túlerős tüzét,
s a függöny sok sürű hajtásán és redőjén
halkulva hull be a kéjes-puha verőfény.
Egy-két lány, ki előbb virágot tépdesett,
most szerteszórja a tündöklő színeket,
s a vizet balzsamos záporral hintve, drága
szétroncsolt szirmokat dobál úrasszonyára,
az meg lantjába kap, valamit énekel;
ó Konzul!... - súgja, és merengve alszik el.

(Ford :Szabó Lőrinc)

Alfred De Vigny

Molnár József - Fürdő nő 1865

Alfred De Vigny : Zsuzsanna fürdője

Egy tiszta kis patak, platánfa áll felette,
mely árnyát a sötét habokra rávetette.
Lomhán, merengve jő, s az erdő mélyiben
a forró ég elől rejtőzve megpihen,
reátámaszkodik egy kedvelt csitrilányra
és hívja édesen kíséretét Zsuzsánna,
a Juda lányait, rubéni, gádi fajt,
a fürdőnél ezek fogják szolgálni majd.
Már mind figyelve áll, vetélkedésre készen,
hogy buzgón ékszerét leszedni egy se késsen,
egyik a tiarát, hol csillog a zafír
s aranyfény tündököl, mit készitett Ophir;
másik pedig haján, mely csupa drága illat,

lebontja fátyolát, remeg azon a csillag,
a ringó gyöngyöket fülén és gyöngysorát,
melyet a homlokán finom szalag fon át;
az ámbraillatot, mely színaranyban ingott,
szalagos füstölőt, nyakáról a rubintot.
Másik megoldja már kicsiny koturnusát,
szőnyegre fekteti a talp finom husát,
vizet merít előbb s lemossa még a lábat,
melyről a szantál- és a rózsaillat árad.
S amíg Zsuzsánna most, oly lassan nézve szét,
lehúzza gyűrűit, legdrágább ékszerét,
leoldva melliről zsinórok, cifra pántok,
a jácintkék köpeny, mit fürge kéz lehántott,
s a tiszta vászoning, mint liliom, fehér,
lehull, s redőzete szűz lábaihoz ér.
De szép volt, ó, de szép! Futó kis pírja támadt,
rezgett fehér szinén áttetsző homlokának.
A fák közt, hol a nap elveszti délhevét,
a megszokott szem is még sérti szégyenét.
Sötét rabnőre dől végül, hogy az kisérje,
mint híg kristályba száll elefántcsont fehérje,
úgy éri teste most a fénylő vízen át
a tiszta, hűs patak aranyló talaját.

(Ford :Vas István)

Anne de Noailles : Hajnali mise Velencében



Anne de Noailles : Hajnali mise Velencében

A velencei nő, ha jön a pirkadat,
a San Marcóba tér, s imába bontja lázát,
setét kendőik ott a bíbor bolt alatt
mákszirmokkal teli, felséges ívü vázák.

- Bizánci Jézus Úr, pompázó Fájdalom,
mily mézre gyűlnek itt e lángoló szegények?
Ott hagyják a fügés kaskát e hajnalon
a sátrakban, s Eléd bús hódolatra térnek.

Ha kényes szívükön a kéjek búja fáj,
ha vágyuk nyugtalan, borús és bűn után fut,
ha ingó lelkükön vad lobbot vet a nyár,
és boldog-buja csók csengő patakja álmuk,

ó, mit felelsz nekik, Uruk és Mesterük?
Lelkük remélve esd, nem hallgat semmi másra,
és úgy érzik, szemed nagy fénye felderül
naiv jajukra, e halk gerle-zokogásra.

Ó, bármi bűn, amit Elébed hordanak,
s bármily vágy pörköli s csigázza is e nőket;
víg varázzsal borítsd térdüket, karjukat,
mert csak a friss Öröm, csak az gyógyítja őket...

(Ford :Kardos László)

Anne de Noailles : Ha egyszer meghalok



Anne de Noailles : Ha egyszer meghalok

Ha egyszer meghalok, e könyv hirdesse majd:
szívből szerettem én az örömöt s a dalt, -
hadd lássa a jövő, hadd mondja el az ének:
mily kedves volt nekem e víg világ, az élet.

A munkás rétet és tanyát figyeltem én
a négyszer változó esztendő ütemén,
mert szép a föld, a víz s a láng, ha égbe reszket,
szép mindenütt, de benn, lelkemben ott a legszebb.

Elmondtam mind, amit éreztem s láttam itt,
nem félte szívem az igazság láncait,
oly szerelem lakott szivemben, oly tüzesség,
méltó, hogy néha még holtában is szeressék,

s egy ifju egykoron, olvasván versemet,
érezze, hogy szive megdobban, megremeg,
és hús-vér asszonyát, az élőt, elfelejtve,
csak engem hívjon és öleljen át a lelke...

(Ford :Kardos László)

Eino Leino : Szeretlek



Eino Leino : Szeretlek

Benned szikrázó halmazban hever
sosem sejtett világok ritka kincse,
kincs, mit szomjas kezem nem érhet el,
s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse.

Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e
kincsnek, amivel fennen kérkedel...
Valaki rám fellegtrónusról int le,
kit én emeltem csak az égbe fel -

S hiába tettem, hisz nincs egy rövid
pillanat, mely közönyödben megingat.
Rejtélyes ujjak szorgosan szövik

életünk sötét s arany szálait.
Mosolygunk, míg az álom karja ringat
s felrettenünk, siratva álmainkat.

(Ford:Képes Géza)

Tájképek


















My Banners

Topplista

blog Katt a képre ha tetszett és kérlek szavazz a blogra . Köszönöm!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...