Illyés Gyula: Pünkösdi ének

Illyés Gyula: Pünkösdi ének

Osvát Ernőnek

Hajlongva, szaporán szivattyúzza a hű

földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt -

Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! - mint friss vizű kútra

hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát...

Nem részegít el, nem! Nem, nem vagyok boldog,

bár száz okom volna.

Homlokomon nem enged föl leány-kedvesem

karjának barna koszorújában sem. -

...Túl, túl e hegyeken, lent a hegyek alján

egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben

ragyogó kastély söpört udvarában... várja, hogy szólítsák... erre kell gondolnom.

Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.

Hiába, hiába ragadnák magukkal a mennyei táncba

rohanó szép felhők sóvár képzeletem'

hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!

- menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem -

nem feledhetem én népemet ott alant!

A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!

Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba

és itta pislogva, mint jó rumos teát,

ezt láttam jöttömben... Sokfelé jártam én s ime bizonyságot tehetek arról

akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves

ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét

undorral rúgja szét a villogó hantot -

és tudom, ha kiér és alkonyattájban két ökre előtt hazafelé ballag

s a jó tavaszi szél inge alá lehel

ő csak nyomorának pállott szagát érzi

és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet -

az út két oldalán ibolyák langalnak,

félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában

lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondolatjait

át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.

Nem ismer ő téged, mennybéli Uristen! Vidám ünnepeden

ő sötét tolvajként tekerg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain

vagy ül az istálló megett... lent, lent nagy mélységben... föl-fölveti fejét, századok ködén át

nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején.

Ezzel számot adhatsz... Mert, nézd, még fia is, ki egykor megérté

a szót, amely onnan rebbent minden népnek és minden nyelveken,

kedvese ölében, dicsősége csúcsán, egyetlen emléktől

úgy hánytorog fénylő, gyönyörű meződben, mint aki mérget nyelt.

Ady Endre : Szent Lélek karavánja

Ady Endre : Szent Lélek karavánja

Egy Szent Lélek nevű kereskedő

Egykor sürgős, nagy rendelést adott.

Jövünk száz sarkából a világnak

Villámmal, gőzzel, szekérrel, gyalog.

Tevékkel vágtuk át a Szaharát,

Drága portékánk részben megavult.

De Szent Lélek már ezt így kivánta:

Egy kicsi Jövő, egy kicsi Mult.

Buddha, Mózes, Jézus éltek velünk:

Igemálhákkal rakott az agyunk.

Miként igérted, vedd át az árut,

Fizess, Szent Lélek, éhesek vagyunk.

Oh, mi, szegény, szomoru kupecek,

Eszmék vivői, büszke Szolonok.

Krőzusok élnek víg dőzsöléssel

S a mi kincsünk és sorsunk: a homok.

Hosszú tíz nap volt: sok ezer éves.

Hazudtak minden Pünkösd hajnalán.

Tüzes nyelvekre, meleg aranyakra

Rászolgált immár ez a karaván.

Becsületes, részeg, okos fejünk

Mindig másért fáj. Megejti a Szó

S úgy futunk el ön-boldogságunknál,

Mint szép tájnál bamba kéjutazó.

Elherdáljuk a vérünk és inunk,

Minket kezdettől jégeső mosott,

Földet szereznek, bankót csinálnak

Sok ezer év óta az okosok.

Hajh, Szent Lélek, nem vár a karaván,

Éppen elég volt az eszme-evés.

Viharverten és sakáltépetten

Várjuk: jöjjön hát a kitöltetés.

Fizess, Szent Lélek. Sok volt egy kicsit

Ez a bús, bolond, ingyen-szerelem.

Ím, megérkeztünk s véres árnyékok

Cikkáznak rózsás Pünkösd-reggelen.

József Attila : Pünkösd előtt

József Attila : Pünkösd előtt

Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,

Mint jóllakott tuzok, magadba hullva

Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat

Cibálja, tépi vének irigy ujja.

Hiszen tudod már mi a Végtelenség:

A Végtelenség az a magyar bánat

S hiába vergődsz haló hattyuként,

Szomorubb lélek búsul majd utánad.

Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,

E végtelen vizen büszkébben usszál

S csudáljanak, hogy méltóbban repül

Zilált szárnyad az égi Sziriusznál.

Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,

Mint vadludat rozsdás vessző találja,

Ne sírj, dalold el híres éneked,

Hogy nyögve várjanak ujabb csodára!

1923. máj. 18.