Kányádi Sándor: Ősz végén vidéken

Kányádi Sándor: Ősz végén vidéken

Favágógép visong, sikong.
A kéményen bagoly rikolt.

Berzenkedik a majorság,
hogy a nyugalmuk feldúlták.

A tyúkok méltatlankodva
inalnak a szemétdombra.
Legelöl a kakas lábal
lengedező tarajával.
Onnan röppen a palánkra:
a pulyka az udvart szántja,
s a ludak is, noha félnek,
sziszegik a lármás gépet.

Csak a csacsi hallgat bölcsen:
tudja, így szokás ezt ősszel.
Szólhatsz hozzá, nem is néz rád.
Szálalja a száraz szénát.
S mire a gép az öl fával,
ő is végez a szénával.

S akkor szépen, gépbe fogva
átalkocog a szomszédba.

Sárközi György: November

Sárközi György: November

Több már a fák alján a lomb,

mint fönt a görbe ágakon.

Mintha bíbor-arany ruhájuk

ledobnák haldokló királyok

s állnának csontra-bőrre vált

tagokkal, várván a halált.

A nap felhők között úszik,

tengerentúlra utazik,

kivándorol, menekül innen,

hol lassan veszni indul minden,

keres magának jobb hazát,

odacsempészi aranyát.

Ősz vicsorog rám, messzeküld.

"Meghalsz, ha el nem menekülsz!"

Csikorgó szelek noszogatnak,

bekopognak, remeg az ablak.

De én csak állok, mint a fák,

kopaszon várom a halált.

Áprily Lajos: Októberi séta

Áprily Lajos: Októberi séta

Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.



Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

A partot fűzek testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.



Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.



De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.


Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.

Garai Gábor: Szeptember

 

Garai Gábor: Szeptember

Régóta érzem én: az évek

ilyentájt indulnak velem,

mikor megérkeznek a tépett

fák s levetkőznek nesztelen.

A nyár csodával volt adósom.

S vakul az ég lencséje már,

nem süti át a hit s a hő sem.

Tűnődöm: se csoda, se nyár.-

Marad az esély, a valódi,

a tettel megteremthető,

amiben meg tudok fogódzni,

mi fölmagzik majd s újra nő.

És megédesedik tevékeny

gyöngeségem, gyümölcs a fán:

int maga-megváltó reményem,

mint nyúlánk, szőke-fürtű lány:

dér angyala int, hogy kövessem:

fény s pára ő kivűl-belül.

Hív, halálnál hűségesebben:

végképp elérhetetlenül.

Louis Mercier: Szeptemberi csend

Louis Mercier: Szeptemberi csend

Szeptember. A nap fényes, tiszta halvány.

Az ősz csak nyári bús emlékezet.

A holt levél békésen csüng a gallyán.

Az ég mint nagy kristálypohár rezeg.

A földnek áldott arca dús erőbe

leheli a teljes, mély életet.

Lenn a folyón látszik az őszi tőke.

Kacéran nézdeli magát a domb,

gazdag szőlőlevéllel telenőve.

Egy kisváros tarkítja a vadont:

vakítva ég az izzó kőtetőzet,

álmos baromfiak bús zaja dong.

Lélek se jár. Ez ideje az ősznek,

künn a mezőn a titkos munka forr,

a szorgalmas sugarak kergetőznek,

s nyomukba édesen csorog a bor.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/