Tóth Árpád - Isten veled...

Tóth Árpád

magyar költő, műfordító

1886. április 14. — 1928. november 7.

Isten veled,

Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,

Isten veled,

Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,

Isten veled,

Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,

Csak ennyi, lásd,

Hogy én eltűntem és hiányzom.

A zongorán künn új dal zúgva harsan,

Vonagló, jajgató, éles, sötét,

S én felriadva, könnyes szemmel, halkan

Lefogom ábrándjaim kék szemét.

Ó, mért is volt álmodni annyi álmot,

Fényes mennyország, mért szálltál le rám,

Ha pár év múltán életed s halálod

Egy halk futam egy ócska zongorán...

Jól esik látnom: csendesen pihen

Minden bútor és békén feketül,

S az iszonyú és néma semmiben

Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

Csönd. Ajkaim lezárvák.

Ringass: árva az árvát,

Igy, sírj csak, rámhajolva,

Meghalni volna jó ma...

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szivek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Ajkad egy új, csodás igét keres,

Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,

Az esti felhő... hűvösebbet,

Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress!

Bús az élet, de balga, aki gyászol;

Bozótok közt, csendes és árva pásztor,

Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.

Oly jó hinni, hinni: túl sötét tereken

Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;

Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

S ajkad lezártam egy oly hosszú csókkal,

Hogy addig mennybe értünk, s angyalok

Kacagtak ránk az égi balkonokról...

A szívem adnám oda hegedűnek,

A szívem, melyből bú és vágy zokog,

Lopjon szívedbe enyhe bánatot

És kósza vágyat, mely árván röpülget,

Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,

Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,

Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,

Sirasd el az én züllött életem.

Pihenj, szerelmem! nézzenek a boldog

Élők, mint nyugszol némán, hófehérbe,

Tündérmeséim édes Hófehérje.

S egy este majd, míg úgy mered sötéten

Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem,

Tört bútorok az olcsó, vak szobákban,

Lelankad lelkem karja bánatában,

A kincs kisiklik ájult ujja közzül,

S setét lomok közt lassan messzegördül...

Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,

Aki másért olyan szép, nem teérted,

Hisz maholnap elfárad ifju térded,

S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:

Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád...

Mint ezüst gyík villan setét mohákon

Alakod úgy illan át hűs szobámon,

Hol ó csipkéktől bánatos az ablak,

S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva

Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja,

S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak.

Babits Mihály idézetek

Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa,

mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,

mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,

mely ha fája kidölt sokáig ő sem él.

Húnyt szemmel bérceken futunk

s mindig csodára vágy szivünk:

a legjobb, amit nem tudunk,

a legszebb, amit nem hiszünk.

Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,

hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:

mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -

így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember

Miként szélcsendben a hajó

lelkem ma veszteg úgy lebeg

vitorla nélkül! - Ah be jó,

hogy most melletted ülhetek!

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.

Magányosnak születtem,

baráttalan vagyok,

igy lettem, ami lettem,

mindentől elhagyott.

Minden vágyad az Isten szava benned

mutatva, hogy merre rendelte menned.

Rosszkor születtünk s nincs mód újralenni.

Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!

Oly hazáról álmodtam én hajdan,

mely nem ismer se kardot, se vámot

s mint maga a lélek, oszthatatlan.

Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,

mely nem szorul fegyverre, se vértre,

mert nem holt rög, hanem élő lélek.

Végig a városon nem csilingel a szán,

mint gyerekkoromba.

Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.

A kocsit gép vonja.

Angyalok elszálló csengője se csenget

a fehér utcákon.

Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez

gazdagok házában.

Mindenik embernek a lelkében dal van

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek.

Karácsony csenget a szörnyű télben

Alig hallom csengését. Sárga

arcokat látok a hóversében

s koldus kezeket reszketni, ujjaikon

kékül gyűrűk nyoma, s torkomat

fojtja az ünnepek kalácsa.

Babits Mihály idézetek

Babits Mihály

magyar költő, író, irodalomtörténész és műfordító

1883. november 26. — 1941. augusztus 4.

Nemzetiség -  Magyar
Szülei - Kelemen Auróra
Babits Mihály

Felesége - Tanner Ilona
(írói álneve: Török Sophie)

Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked:

nincs gyöngyöm, cukrom, virágom.

Görnyedve hozom ahelyett s teszem kezedbe, nézzed,

keserü életemet, egyetlen terhes gazdagságom.

Az olvasás is gondolkozás, s az írás is beszéd.

Nem hiszek az Elrendelésben,

mert szabad vagyok: oly szabad,

mint a bolond bogáncs a szélben

vagy vad bozót között a vad.

"Vezessen Hozzád a szabadság!"

így kérem olykor aki vár,

mert nem annak kell az imádság,

ki Istent megtalálta már.

Ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.

Barátaim elhagytak engem:

egyedül maradtam már.

Lelkemet kiüritettem,

mint aki nagyobb vendéget vár.

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,

csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,

csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:

az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Barátaim egyenkint elhagytak,

akikkel jót tettem, megtagadtak;

akiket szerettem, nem szeretnek,

akikért ragyogtam, eltemetnek.

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,

mint az őr ha tudja már váltását.

Idegesen nyitunk száz fiókot.

Bucsuizzel izgatnak a csókok.

Öreg öröm, nem tud vigasztalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Síkos a gyöngy, sebes a bánat,

mielőtt elvesztettelek

ó, édesem, sírok utánad.

Este van már, sietnek az esték

álnokul, mint a tolvaj öregség

mely lábhegyen közeledik, halkan,

míg egyszer csak ugrik egyet, s itt van!

Valahogy csak lesz, mert úgy még sohasem volt, hogy sehogy sem lett volna.