2012. március 7., szerda

Gárdonyi Géza : Hóvirág



A hóvirág... a tavasz szenvedője.

A föld meg füvetlen, barna, szomorú. Dombok szakadékaiban, az árkokban, a bokrok között még ott hevernek a zülledező tél fehér rongyai. Az erdő mintha a mesebeli szörnyetegek holt országa volna.

Álló halottak vázai. Egy bükk, mint egy átváltozott kéményseprő, aki az égnek terjeszti óriás girbe-görbe karjait, s mintha minden hajaszála egy-egy gallyacskává meredt volna, valami gyilkos borzalomtól, amit soha meg nem tud senki. Egy bokor meg valami éktelen nagy sündisznó lehetett. Egy cserfa meg valami óriás aggember, aki mielőtt meghalt volna, föl az égbe fohászkodott, - és úgy maradt.

Óriás halottak! Mintha a Halál sokalta volna, hogy egyenkint vágja le őket, csak feléjök lehelt...

Sehol egy bogár, sehol egy lepke, sehol semmi élet. Kietlen halotti letaroltság minden felé. Csak a varjak élnek és kerengnek a holt világ fölött, s kiáltják olykor gyászosan:

- Kár, kár! S tovaszállanak.

A fák között csend marad. Imitt-amott lomha szél kószál, és megfordít olykor az avar tetején egy-egy elszáradt falevelet. S ím ebben a csöndes holt világban egy csoport apró fehér virágot pillantok meg egy kis földsüppedék oldalán. Egy csoport friss virágot, amint üde-fehéren állanak kis kétleveles zöld ruhájokban, egy fahéjszínű öklömnyi rög mellett.

Hóvirágok! A föld első szülöttei! Szinte megdöbbenek, hogy őket meglátom.

- Hát van mégis élet? van remény a földben? Van már aki elhiszi, hogy tavaszodik! Én szép kicsi gyönge virágaim, mért jöttetek elő ilyen korán? A nap még érőtelen. A fák még holt vázak. A bogarak még dermedten alszanak a mélyben. A gólya még bizalmatlanul nézi túl a tengeren a napot. Nincs még ibolya, nincs madárének, csak a szél botorkál a holt virágok kórói között.

Elgondolkodva nézem a bájos kis virágcsoportot. Milyen különös, hogy van élet öntudat nélkül és van vágyakozás érzékek nélkül! Mert mi más erő, ha nem a vágy készti a kis hóvirágokat, hogy fölemeljék a fejükre nehezedő rögét és kibujjanak a szabadba, a tündöklő kék égboltozat alá. Mi más, ha nem a vágy, hogy melengetődzenek a verőfényben, mint ahogy az ember, a beteg ember, aki egész télen át a szobában feküdt.

A virág meg az ember.

Milyen különböző teremtései az Istennek! És az érzésük egy. Ki tudja micsoda türelmetlenség van már mindenfelé a föld alatt, ahol a tél hidegétől elgyötörten milliárd különféle élet bágyadoz. Talán a virágok, meg a bogarak is úgy vannak odalenn, mint az ember a szobában. Amint elzajlottak a januári hóförgetegek s beáll a hóolvadás csöndje, odalenn a föld alatt is egyre sóhajtják:

- Jöjj el jöjj meleg napsugár, bujjatok elő füvek, falevelek! Gyertek haza ti komoly szép gólyák, ti vidám szép fecskék! Legyen ujra napfény, élet, dal, pompa és szerelem mindenfelé az ég alatt. De a tavasz nem jön madárszárnyon. Valami szünet van a tél meg a tavasz között, valami szünet, aminek neve nincsen. Mintha gondolkodna a tél, hogy engedjen-e, vagy hogy örök ura maradjon a világnak?

Mintha gondolkodna a tavasz, hogy érdemes-e ujra teleszórni virággal a földet. Vagy talán a mindenség ura gondolkodik? Tehát szünet van. A trombitás angyal az Úr előtt áll a trombitájával.

Szünet van, s a szünetben templomi csönd és aggodalom. Minden érzi, hogy már nincs tél, és hogy még nincs tavasz. S talán minden arra gondol, hogy hátha megállott az idő, s nem mozdul többé soha.

Csak a kis hóvirág, ez a kis fehér teremtés nem bírja már tovább várni a tavaszt a föld alatt. Csak ez az egy bízik, reménykedik. S már előre künn várja a tavaszt, várja dideregve.

A kis virágcsoport olyan nekem, mintha csupa anyátlan kisgyerek volna, - a fekete föld kisgyerekei. Hiszen az emberfaj szülöttei is mind ilyen öntudatlanul jönnek a világra.

- Élni és élni! Ez az egyetlen törekvés.

- Miért?

Nem kérdi azt a világra érkezett. Az az erő, amely életre fakasztotta őt, csak fejlődni kíván, fejlődni akárhogyan is! Mohón szívja magába a meleget, meg a táplálékot.

- Csak élni, és élni ahogyan lehet!

De íme mindenütt dermedt érzéketlenség: kietlen pusztaság a földön. hideg részvétlenség a kéklő magasságban. Csak nézem, nézem az öt kis hóvirágot, amint sápadtan, elhagyottan, lecsüggedt fővel állanak az érzéketlen rög mellett. Ahogy a szél át-átsuhan rajtok, föl-fölremegnek, és fázó fehér arcukat mintha be akarnák takarni kis zöld köntösükkel.

Nincsenek megjegyzések:

My Banners

Topplista

blog Katt a képre ha tetszett és kérlek szavazz a blogra . Köszönöm!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...