Paulo Coelho

A szívem meghallotta, mit súg az ő szíve, és boldog volt.

Láttam a szemében, hogy rengetegszer elképzelte már ezt a pillanatot: hogy mi lesz körülöttünk, milyen lesz a hajam, milyen színű ruha lesz rajtam. Szerettem volna azt mondani, hogy "igen", hogy nem fogom visszautasítani, s hogy a szívem megnyerte a háborút. Szerettem volna elmondani, mennyire szeretem, és mennyire kívánom.

Amikor kiűztem magamból a Másikat, végre újra megszólalt a szívem. Azt mondta, hogy a gátat átszakította az áradat, hogy minden irányból süvít a szél, s hogy boldog, amiért újra hallgatok rá.

A félelem nem a gyávaság jele. A félelem az, ami lehetővé teszi, hogy bátrak legyünk, és megadja azt a kegyet, hogy szembeszálljunk az élet adta kihívásokkal.

A nyíltságot rendszerint egyfajta gyanakvással fogadjuk. (...) Távolságtartásunk biztosítja fontosságunk és magabiztosságunk illúzióját.

Ha sírnod kell, tedd úgy, mint ahogy a gyermek teszi. (...) Soha ne feledd: szabad vagy, és nincsen abban semmi szégyellnivaló, ha kimutatod azt, amit érzel.

Amikor szenved az ember, jobb, ha elfogadja, hogy szenved, hiszen a szenvedés attól még nem fog elmúlni, hogy nem vesz róla tudomást.

Amikor távol vagy, szeretném, ha közel lennél. (...) De mi van akkor, amikor együtt vagyunk? Veszekszünk, hülyeségeken vitatkozunk, meg akarjuk változtatni egymást, azt akarjuk, hogy a másik is ugyanúgy lássa a világot, mint mi. Olyan dolgokat vársz el tőlem, amiknek semmi értelme, és én ugyanezt teszem veled. Néha titokban azt mondjuk magunkban: "de jó lenne, ha szabad lennék, és nem lennék elkötelezve". (...) És ilyenkor elveszettnek érzem magam.

Nem velünk van a baj, hanem azzal a móddal, ahogy kinyilvánítjuk egymásnak a szerelmünket. Ha elfogadnánk, hogy léteznek problémák, akkor együtt tudnánk élni ezekkel a problémákkal, és boldogok lennénk.

Szeretném tudni, hogy te is szeretsz-e úgy engem, ahogy én szeretlek téged. De nincs hozzá bátorságom.

Annyit szenvedtem, a szívem már annyit vérzett azon az ezer és egy éjszakán, amikor fölriadtam, és vártam, hogy megcsörrenjen a kulcs a zárban, belépjen a szobába (...), lefeküdjön mellém, és ne szóljon egy szót se. Megfogadtam, hogy ha ez valóban bekövetkezik, nem fogok kérdezni semmit, csak megcsókolom, azt mondom neki, hogy ,,szép álmokat, szerelmem", és másnap együtt ébredünk, kézen fogva, mintha ez a rémálom soha nem történt volna meg.

Előbb arra tanított meg, hogy önmagamat szeressem, hogy aztán szeretni tudjam őt. Ráébresztett, hogy a szívem elsősorban arra való, hogy engem (...), nem pedig arra, hogy másokat szolgáljon. Azt mondta, hogy a múltam mindig elkísér majd, de minél jobban megszabadítom magam a tényektől, és minél jobban figyelek helyettük az érzésekre, annál jobban fogom érteni, hogy a jelen pillanatában mindig van egy akkora üres tér, mint a sztyeppe, amelyet meg lehet tölteni szeretettel és életkedvvel.

Az igaz Szerelem hagyja, hogy mindenki a saját útján járjon - mert tudja, hogy ez nem választja szét egymástól a Feleket.

Sokféleképpen vártalak... Vártalak, mint az elkeseredett feleség, aki tudja, hogy férje soha nem értette egyetlen lépését sem, és soha nem fog utána jönni, és ezért föl kell szállnom a repülőre, és vissza kell mennem, hogy aztán a következő válságból újra elmeneküljek, majd visszamenjek, és megint elmeneküljek, aztán újból vissza. (...) Vártalak, ahogyan Pénelopé várta Odüsszeuszt, ahogyan Rómeó várta Júliát, ahogyan Beatrice várta Dantét, hogy megváltsa. A sztyeppe ürességét benépesítették az emlékeim, az együtt töltött pillanataink, az országok, ahol együtt jártunk, az örömeink, a veszekedéseink. De ha hátranéztem, csak a saját lépteim nyomát láttam, te sehol nem voltál.

- Együtt építettük föl az életünket. Szeretem a férjemet, ő is szeret engem, bár nem éppen a leghűségesebb férj.

- Ez az első alkalom, hogy erről beszélsz.

- Mert nincs jelentősége. Mi az a hűség? Az érzés, hogy birtokolhatok egy testet és egy lelket, amelyek nem az enyémek?