A boldogságról

Augustinus:

A boldogságról

Nem a boldog életre kívánkozik-e min-

den ember? Hol ismerték meg, hogy

ennyire áhítják, vagyakoznak rá? Hol

látták, hogy ennyire szeretik?

Mindenki birtokoija a boldogságot,

ám senki sem tudja, hogyan és meny-

nyire. Mondjuk, valaki egyszerűen úgy

érzi, boldog — és ő valóban boldog.

Másvalaki a boldogság reményében, vá-

gyakozásában érzi ugyanezt — ő más-

képpen boldog, meg várakozik, és e

várakozás több boldogságot hoz szá-

mára, mint amaz embernek, ki nem is

reményli ezt a távoli, talán soha be nem

köszöntő eszményi pillanatot...

Ki a boldog valójában? Talán nem

ragaszkodnánk e megfoghatatlan ámu-

lathoz, ha nem őriznénk róla titkokat a

lelkünkben. Ime a neve: boldogság. De

mit jelent e szó neked s nekem? Nem a

szó csengesében találjuk-e meg örömün-

ket? Hisz jelentése ott van az emléke-

inkben. Ha pedig ott van, talán már vala-

mennyien lehettünk boldogok. Ha létez-

ne közös nyelv, amelyen megkérdez-

hetnénk a világ összes emberétől, hogy

akarnak-e boldogok lenni, ők minden

habozás nélkül - hála emlékeiknek -

igennel válaszolnának...

Hallom balgaságom zümmogését,

mely tétovázni, habozni késztet. És em-

lékeimből előcsalogatok egy képet, a

boldogságét, és mondom:

— Ne hallgass a hangra, mely a föld-

re ránt, engedd, hogy vagyaid elenyész-

szenek.

Magamból indult e háborgás magam

ellen. Kinlódva evesedtem, fáradtan

lihegtem. Forgolódtam és hánykolód-

tam bilincseim közt, bárcsak lepattan-

nának rólam abroncsaim. Befelé mon-

dogattam:

— Közel állok a célhoz: a boldogság-

hoz — és bilincseim kioldódtak.

Tatiosz:

Boldogtalan boldogok

Ha a boldogságot kutatod, belül keresd,

emlékezeted roppant nagy csarnokában.

Itt tied az ég, a föld, a tenger, a csillagok.

Itt találkozhatsz önmagaddal. Csak egyet-

len egy nem lehet a tied: a perc, amelyet

elfeledtél. Amire nem emlékszünk, már

nem a miénk...

Az emberek bebarangoiják a világot,

megcsodálják a hegyek égre meredő

csúcsait, a tenger egekig ívelö hullámait,

a folyók félelmetes kanyargásait, az óce-

án végtelenjét és a csillagok semmibe

tűnését. Csodálnak, miközben elfelej-

tenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlé-

keire ügyet sem vet, és boldog ezek

szerint csak az lehet, aki emlékezni

képes.

Seneca:

A boldogságról

A tetőpontra az jut, aki tudja, minek

örüljön, aki boldogságát nem tette má-

soktól függővé, aki nem nyugtalankodik,

aki bizik önmagában...

Hát tanulj meg örülni! De ne hidd,

hogy a reményeket s a legédesebb mu-

latságokat hiábavalónak tartom, s ezzel

megfosztalak az élet kínálta gyonyö-

rűségektől. Ellenkezőleg. Azt akarom,

hogy sose légy szűkében a vidámságnak,

hogy házadban mosoly fakadjon, s ha ott

terem, tebenned lakik. Más vigassagok

nem töltik el a szívet valódi örömmel,

csak homlokod ráncát simítják ki futó pil-

lanatokra...

Hidd el, az igazi boldogság komoly

dolog. Vagy azt képzeled, hogy bárki

képes derüs arccal — ahogy mostani

aranyifjaink mondják — ,,feldobottan”

megvetni a halált, ajtót nyitni a szegény-

ségnek, elszenvedni a fájdalmakat és

elhajítani az élvezeteket? Aki ekképpen

gondolkozik, boldog, de nem igazán.

Neked másmilyen boldogságot kivánok:

olyat, amelyik sosem hagy el, ha egyszer

megtaláltad a forrását.

Ami könnyen elérhető, az a felszí-

nen csillog; ami érték, olykor fénytelen,

és a mélyre kell ásni érte. Amiben a so-

kaság élvezetét leli, sivár és illanó gyö-

nyörűséget kínál. Amiről én beszé!ek, az

a felszinröl nem látható, és bensődben

derül.

Szórd szét, ami csillog, az igazi jóra

vesd tekinteted: örülj a magadénak.

Hogy mit jelent ez? Téged és éned leg-

szebb részét. Még ez alkalmi testet, a

köntöst — bár nélküle semmi nem tör-

ténhetne meg — csupán szükségesnek,

mint fontosnak tartsd. Hiú gyönyöröket

táplál, illanó örömöket, melyek könnyen

átcsaphatnak szomorúságba, emésztő

bánatba. A gyönyör a fájdalom szaka-

dékába zuhan, ha nem ismer határt. Ám

megfékezni nehéz azt, mit korábban

jonak hittél. Az igazi jóra kockázat né!kül

vágyódhatsz.

Szeretnéd tudni, honnan ered? Ha

szándékaid becsületesek, cselekedeteid

helyesek, lelkiismereted nem zúgolódik,

és megtagadod a véletlen ajándékait —

akkor egyenes gerinccel járhatsz az úton,

azon az úton, amit életnek nevezünk...

Kevesen járják az utat az út termé-

szete szerint. Inkább a saját természe-

tüknek hódolnak, s mint a folyó árjával

tovaúszó holmik sodródnak egyik partról

a másikra...

,,Rosszul él, aki mindig csak élni

kezd” — mondja Epikurosz.

,,Miért?” — kérded joggal.

Mert senki sem gondolkodik akkor,

amikor éppen csak belefog az életbe.

Tartsd ezt szem előtt: gondolkozz és élj!