Dudás Kálmán: Anyám kezei: jóság és áldás

Dudás Kálmán:
Anyám kezei: jóság és áldás

Ki tud arról a nagy jóságról, puha áldásról,
melyek karjaid, fiatal fehér karjaid
ölelésében, vigasztaló simogatásában illatozott
gyermekkoromban, - ha fölriadtam álmomból
s Te hozzámsuhantál a fekete éjszakán át
és a két karod jósága világlott akár a fárosz.

Ki tud a Te két anyai karod eleven áldásáról
mely biztos tenyerébe vette botladozó,
téveteg lelkemet ártatlan éveimben.

Jótékony kezeid formáló tiszta müvészetét valaki tudja?
És csodás ereje varázsát ki sejti -
mellyel új akarást, friss erőt, ép hitet simitottál belém:
ha megtépázva, törten, betegen hazavetődtem
s karjaidba hulltam, - mikor megrugdosott
és arcomba vágott a goromba élet.

És ki tudja fölmérni áldó karjaid,
száraz, beteg kezeid éltető vigasza mélyét,
munkás kezed örök lankadatlanságát:
hogy utánam küldhesd utolsó falatod.
És ki szólhat kérges anyai kezeid, szent kezeid
mélységesen buzgó nagy hitéről -: melyeket estente
imára kulcsolsz - értem is, hálátlan fiadért.

Ó, anyám kérges kezei: áldás és jóság!
Ti vagytok a Tavaszom. Ti virágzó tavaszi ágak vagytok,
s az Isten felé bólongtok szeretetek tiszta illatával.
Ti vagytok a fény, mely utamra süti
biztos, fehér jeleit, ha fáradtan vonszolom magam
az életrengeteg botlató sürüjében.
Ti vagytok mindenem:
Jó anyám szent, szikkadt, beteg kezei...

 1934.