Juhász Gyula: Vértanúink

Juhász Gyula: Vértanúink

1918. október 6.

A föld alól, a magyar föld alól

A vértanúk szent lelke földalol:

E nagy napon, hol emlék s béke leng,

A bús bitókra hittel nézzetek!

Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,

Minden napoknál szebb és szabadabb!

A nap, melyért mi vérben esve el,

Nyugodtan haltunk ama reggelen.

Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,

Hisz onnan jönnek mind e sugarak;

Hisz onnan árad, új világ felett,

Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

Szabadság minden népnek, aki él

S halni tudott egy megváltó hitér,

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen

Mások szabad prédája, becstelen.

Testvériség, mely át világokon

Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

Ó magyarok, ti élő magyarok,

A halhatatlan élet úgy ragyog

Rátok, ha az egekbe lobogón

Igazság leng a lobogótokon,

Az Igazság, mely tegnap még halott,

Világ bírájaként föltámadott.

A népek szent szövetségébe ti

Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.

A föld alól, a magyar föld alól

A vértanúk szent lelke így dalol.

Garai Gábor: Szeptember

 

Garai Gábor: Szeptember

Régóta érzem én: az évek

ilyentájt indulnak velem,

mikor megérkeznek a tépett

fák s levetkőznek nesztelen.

A nyár csodával volt adósom.

S vakul az ég lencséje már,

nem süti át a hit s a hő sem.

Tűnődöm: se csoda, se nyár.-

Marad az esély, a valódi,

a tettel megteremthető,

amiben meg tudok fogódzni,

mi fölmagzik majd s újra nő.

És megédesedik tevékeny

gyöngeségem, gyümölcs a fán:

int maga-megváltó reményem,

mint nyúlánk, szőke-fürtű lány:

dér angyala int, hogy kövessem:

fény s pára ő kivűl-belül.

Hív, halálnál hűségesebben:

végképp elérhetetlenül.

Louis Mercier: Szeptemberi csend

Louis Mercier: Szeptemberi csend

Szeptember. A nap fényes, tiszta halvány.

Az ősz csak nyári bús emlékezet.

A holt levél békésen csüng a gallyán.

Az ég mint nagy kristálypohár rezeg.

A földnek áldott arca dús erőbe

leheli a teljes, mély életet.

Lenn a folyón látszik az őszi tőke.

Kacéran nézdeli magát a domb,

gazdag szőlőlevéllel telenőve.

Egy kisváros tarkítja a vadont:

vakítva ég az izzó kőtetőzet,

álmos baromfiak bús zaja dong.

Lélek se jár. Ez ideje az ősznek,

künn a mezőn a titkos munka forr,

a szorgalmas sugarak kergetőznek,

s nyomukba édesen csorog a bor.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/